8. fejezet: A titok feltárul

Sziasztok!
Na, ennyit a nagy alkotói válságomról. Itt van egy teljes fejezet ami egyenesen 10 oldal. Nem kereken, olyan 9 és egy fél. Most sok ötletem, van és kezd szét durranni tőle a fejem, úgyhogy majd ki kell írnom belőle, de, hogy mikor azt nem tudom. Nem ígérek időpontot a frissel kapcsolatban, majd meglátom. Jó olvasást. Puszi.

/Tiffani szemszöge/
Álltam és bámultam. Próbáltam felfogni az előbb történteket, de valahogy nem tudtam. Nem tudtam elhinni, hogy itt termett, hogy megmentett, és ahogy meggyógyított.
Ránéztem a karomra hogy nem tévedek-e, de nem. A kezemen nyoma se volt a vérző sebnek. Hogy lehetséges ez?
Kezdek hinni annak a sok sületlenségnek, amit olvastam a könyvekben. A misztikus lényekről és a különleges erőkről. Te jó Isten! Hova kerültem?
Beszálltam a kocsimba ugyanis elkezdett esni az eső és nem akartam ronggyá ázni. Gyorsan hazamentem és rögtön beszálltam a jó meleg vízzel teli kádba, hogy elernyedt testrészeimet kicsit kiáztassam. Így gondolataimba merülve élveztem a habokat.
*
1 hónapja már, hogy itt vagyunk. Nem is kell mondanom, hogy Colman-ék még nagyobb élmény és kíváncsiság lett a számomra, mint eddig. A sulit megszoktam nem olyan vészes, kibírható.
Az ágyamon feküdtem és néztem a plafont. Mostanság szokásom bámulni, pedig aztán semmi érdekes nincs rajta. A lap topom mellettem volt és zene szólt belőle, amely bejárja az egész szobát.
Gondolataimba merülve figyeltem a mennyezetet, amikor megszólalt a telefonom.
- Szia, Jeni.
- Halihó tündérke! Mi van veled?
- Semmi különös. Élek!
- Ebben reménykedtem! Fura a hangod – vált kíváncsivá egyben aggodalmassá a hangja – minden oké?
- Fogjuk rá.
- Mi történt?
- Semmi… csak. – itt abbahagytam. Nagyon jól ismerem Jennifer-t és ami azt illeti tanács is kéne, de tényleg elmondhatom neki?
- Csak?
- Van egy srác! – vettem erőt magamon.
- Jól hangzik! Folytasd!
- Csak, hogy ő nem az az átlagos fajta. Olyan különleges.
- Mármint?
- Emlékszel a könyvekre, amiket olvastam és te is elolvastál később? Azon viccelődtünk, hogy milyen lehet alakváltó lenni. Meg, hogy ha van egy titkod, akkor az milyen.
- Emlékszem. – most már az ő hangja is visszafogott és komoly lett.
- Na szóval, szerinted a srác…
- Nem mondanád meg a nevét? – vágott a szavamba.
- Chad!
- Köszi! Szóval?
- A bőre hideg, és fehér. Nagyon kedves és táplálkozik emberi étellel. A szeme teljesen átlagos, semmi különös elszíneződés vagy ilyenek.
- És mi ezzel a probléma?
- Az, hogy azt hiszem – vettem egy mély levegőt majd kifújtam. – beleszerettem.
- Az már gond! Mondjuk jó is meg rossz is egyben.
- Ugye? Mit tegyek?
- Mennyire szereted?
- Nagyon szeretem!
- Mármint nagyon-nagyon szereted?
- Igen nagyon-nagyon szeretem.
- De hisz ez csodálatos! Szerelmes vagy!
- Nem a megfelelő fiúba. Amúgy szerintem egyáltalán nem csodálatos.
- Szerintem pedig ő a megfelelő, de Tif, hiszen neked is van egy titkod.
- De az más!
- Nem mondanám. Tudsz olvasni az emberek érzéseibe és befolyásolni tudod azokat, szerintem azért a tét ugyan az.
- Jó. Igaz, de kíváncsi lennék ő vajon micsoda?
- Honnan veszed, hogy valami?
Felültem az ágyamon, leállítottam a zenét és lementem inni ugyanis a beszédtől kiszáradt a torkom.
- Ugyan Jeni tuti az.
- Miért is?
- A bőre, a viselkedése, a kinézete, ja és ott van még a családja is.
- Mi van velük?
- A bátya halál jó fej. A húga egy tündér, viszont az öccse szerintem utál.
- Miért utálna?
- Nem tudom. Mert ideköltöztem?
- Hülye vagy!
- Kösz!
- Jó bocs – nevetett. – de szerintem csak zavart és kész.
- Hát én ezt nem értem.
- Te mondtad, hogy Colman-ék különlegesek! Most megkaptad!
- Kösz!
- Na, jó, de mennem kell. Anya is mondta, hogy segítsek meg ilyenek szóval, megyek. Majd beszélünk.
- Oké!
- Vigyázz magadra és hidd el, hogy te még össze fogsz jönni azzal a Chad Colman-nal.
- Persze! Nagyon hihető.
- Majd meglátod! Szia, nagyon szeretlek és vigyázz magadra.
- Én is szeretlek és te is, szia!
Letettem a telefont. Belekortyoltam a szénsavmentes vízbe és leültem a pulthoz. Anya épp jött ki a fürdőből és odajött hozzám. Pontosabban a tűzhelyhez, ahol eddig is szobrozott.
Pár perc múlva próbáltam kiszedni anyából, hogy mégis mi vagyok, ugyanis ezek a furcsa dolgok nálam tovább fokozódtak. A reflexeim nagyon gyorsak, a hallásom akár a legjobb ragadozóé. Nagyon erős és gyors vagyok és futás közben olyan vagyok akár a villám.
Lassan vitába keveredtem anyával, amikor csengettek. Anya ment ajtót nyitni és pedig még egy kortyot ittam. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, majd kinyitja az ajtót. Nem fordultam meg, csak amikor nagyon ismerős hangot hallottam.
- Szia anya! – hangzott egy női hang.
- Valery? Tényleg te vagy az? – hallottam, hogy anya zokogni kezd. – kislányom! Édes kislányom!
Nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg. Láttam, hogy anya csak sír és sír és öleli a nővéremet. Egyelőre csak dermedten ültem és hallgattam anya beszédét, mely a zokogástól alig volt érthető. Körül belül 5 percig álltak az ajtóban, míg anyának sikerült lenyugodnia. Leszálltam a székről és komor képpel oda mentem hozzájuk.
- Szia Tiffani! – ahogy kedvesen hozzám szólt nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjam el.
- Valery! – ugrottam egyenesen a nyakába.
- Hugi! – fogta át a derekam.
- El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az.
- Pedig igen!
- Te jó ég! Nem lehet!
- Mégis! – nevetett. – Mennyit változtál és milyen szép lettél.
- Ez rólad is elmondható. Hihetetlen! Annyira, te meg én és mind a ketten itt és te és á.
Nem sikerült összefüggően beszélnem, aminek az lett a vége, hogy Valery kinevetett.
- Nyugodj meg! Nem tervezem, hogy egy ideig messze legyek a családomtól.
- Komolyan? – kérdeztem ledermedten.
- Hiszen most jöttem, nem? – nevetett.
- De! – mosolyogtam.
Valery lepakolt és a konyhapulthoz ültünk.
- Éhes vagy? – kérdezte anya Valery-től.
- Én igen! – válaszoltam mosolyogva.
- Én is!
- Akkor jó.
Egy jó nagy adag ebédet rakott elénk, amit meg is ettünk, mind a ketten az utolsó szálig.
- Látom az étvágyad az nem változott.
- Nem szerencsére. – nevettek.
- Akkor jó.
- Anya nincs itthon egy kis fagyi? – kérdeztem, csak mert fagyi hiányom volt.
- Azt hiszem, van, de csak dobozos.
- Az tökéletes. Kérsz? – néztem Valery-ra, de úgy, hogy a vigyort nem tudtam lekaparni a képemről.
- Ki nem hagynám.
- Édességmániás, ahogy én is.
Fogtam két doboz fagyit, két kiskanalat és felrángattam Valery-t az emeletre. Gyorsan megmutogattam a szobákat. Amikor Amy-éhez értünk, mosolyogva nézett rám.
- Van egy 8 éves kishúgod.
- Tudom! – mosolygott. – Jaj, úgy hiányoztatok.
- Te is nekünk. – öleltem meg.
- Amúgy Amy hol van?
- Suliba. – erre csak elmosolyodott és kijöttünk a szobából.
Bevezettem a szobámba és leültünk az ágyra. Pontosabban befészkeltük magunkat. Neki dőltünk a falnak, a lábunkat felhúztuk és belekezdtünk a beszélgetésbe.
- Jaj, istenem! Én még nem tértem magamhoz. – kanalaztam be egy kis fagyit.
- Mert?
- Mert itthon vagy és annyi ideje, hogy elmentél, most mégis itt vagy, és jaj. – nem tudtam rendesen befejezni a mondatot.
- Hát én se tudom még felfogni.
- De mit csináltál? Hol voltál?
- Emlékszel arra, hogy a szomszédunk mondta, hogy beírattat egy tehetségképző iskolába?
- Aha.
- Hát én elmentem.
- Komolyan?
- Igen, szóval oda jártam. És mostanra befejeztem a sulit.
- De csak most múltál 17, ahogy én is.
- Igen, de már befejeztem.
- És ott tanultál rendesen?
- Hát úgy volt, hogy ez egy rendes iskola, de még ezen kívül zenei órák is voltak.
- És hogy hogy most jöttél vissza?
- Mostanra kiképeztem magam rendesen – nevette el magát.
- És milyen hangszeren tudsz játszani?
- Gitár, zongora és dob.
- Ennyi mindenen? – kérdeztem hitetlenkedő hangon.
- Hát tudod, az ember sok mindent megtanul az évek alatt, de veled mi van?
- Semmi.
- Na persze. Hallottam, hogy egy lánnyal telefonáltál mielőtt megjöttem? Milyen srácról is volt szó?
- Hogy hallottad?
- Nem kellett volna? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom, de hisz akkor még nem voltál itt.
- És?
- Ezek szerint neked is kitűnő a hallásod!
- Ahogy neked is, de te ezt tudtad.
- De én! Ezt nem értem!
- Micsodát?
- Anya nem mondja el, hogy mi vagyok, de én tudom, hogy valami nem oké velem, hiszen…
- Gyors és erős vagy. Kitűnő a látásod és a hallásod. – fejezte be a mondatomat.
- Igen. Ahogy mondtad.
- Szóval nem tudod.
- Micsodát? – kíváncsiskodtam. Mit nem tudok már megint?
- Hogy különleges vagy!
- Azt tudtam.
- Igen, de azt nem, hogy ez családi vonás.
- Családi vonás? – nyeltem félre, mire rám jött a köhögő roham.
- Igen. Azt nem tudom, hogy honnan ered, mármint, hogy anya vagy apa, de azt tudom, hogy – itt elhallgatott.
- Hogy? – kérdeztem halkan és visszafogott hangon.
- Hogy alakváltó vagy.
- Hogy alakváltó? – pánikoztam be – Mégis mivé változok át?
- Jaguárrá.
Azt hiszem, most fogok meghalni. Én és az átváltozás, főleg úgy, hogy jaguárrá? Egy szőrös valamivé, melynek 4 lába van?
- Nem ez kizárt! – ellenkeztem.
- Nem az!
- Tuti összetévesztesz valakivel!
- Hogy tévesztenélek? Az ikertestvérem vagy.
- Jó, de akkor is. Én nem! – felálltam és sétálgatni kezdtem a szobámban, Valery pedig a szemével követett merre megyek.
- Na, jó! Szoktál remegni?
- Igen.
- Meglepetten gyorsan mozogsz?
- Igen.
- Rendkívül jól hallasz?
- Igen.
- Nagyon erős vagy?
- Gondolom. – ezt nem tudtam biztosra.
- Egyre jobban hallod az emberek érzéseit?
- Igen.
- Gondoltam. Eddig ez nem volt így!
- Tudom.
- Jaj Tiffani térj már észhez! Szerinted ez mi miatt van így? – válaszoltam volna, de ő már megválaszolta a saját kérdését. – Mert átváltozós időszakodban vagy.
- Veled ez mikor volt? – kérdeztem csöndesen és megrémítettek a tények, amelyek igazat mondtak, félig állat vagyok!
- Fél évvel ezelőtt.
- De én félek! Nem tudom, hogy kell ezt irányítani, hogy kell használni. Sőt még átváltozni se tudok. – nőtt rajtam túl a pánik.
- Megtanítalak mindenre, ha szeretnéd.
- Szeretném!
- Persze, hogy szeretnéd! – nevetett, mintha ez olyan alapvető tény lenne. Felállt és megfogta a kezem.
- Gyere csak.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mert nővérkém az ajtó felé rángatott.
- Ma este átváltozol!
- Hogy micsoda? Anya nem fog elengedni!
- Fogadunk? – kérdezte nevetve.
- Úgy is nyersz! – törődtem bele.
- Szerintem is! – rohantunk le a lépcsőn. Apa még nem volt otthon, így talán könnyebben elmehetünk.
- Anya! – váltott kedves és kicsit könyörgő hangra Valery. – arra gondoltunk Tiffani-val, hogy el szeretnénk menni egy kicsit levegőzni.
- Hát én nem is tudom! Biztos? Nem ismeritek még a környéket.
- Ugyan, én már másfél hónapja itt lakok. – legyintettem.
- De az nem azt jelenti, hogy ismered is.
- Jaj, légy szíves! – könyörögtünk egyszerre.
- Hát legyen! – egyezett bele anya.
- De jó! – ujjongtunk együtt.
- 6-ra itthon legyetek.
- Oké! Szia – rohantunk ki az ajtón.
Egyenesen az erdőbe mentünk, ahol már egy jó ideje nem jártam. Egy kicsi tisztásra vezetett, ami nem volt túl messze az erdő szélétől.
- Most gondolj valamire, vagy valakire, aki nagyon idegesít, amitől – kezdett gondolkozni – mérges leszel. – csettintett a kezével. – és koncentrálj arra, hogy átváltozz.
- De mire koncentráljak, amikor nem is tudom, mire kell?
- Ne beszélj – parancsolt rám – csak koncentrálj.
Úgy tettem, ahogy azt Valery mondta. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam egy dologra, ami most történetesen a volt barátom volt, aki aztán nagyon idegesít engem. Éreztem, hogy a testem remegni kezd, megint, úgy, mint máskor, és amikor kicsit elkezdetek fájni a testrészeimnek, hogy így remegek, abba akartam hagyni, de nem tettem. Tovább koncentráltam, mert kíváncsi voltam, vajon tényleg mi vagyok és ki. Muszáj megtudnom, nem élhetek egy maszk mögött, mellyel azt mutatom, átlagos vagyok pedig mégsem. Egyszer csak megtörtént. Félelmemben kinyitottam a szemem és láttam, hogy a lábaimat mancsok váltják fel és mit ne mondjak, de elég szőrösek voltak. Elmosolyodtam ugyanis sikerült meg csinálnom. Átváltoztam – mondtam ki büszkén magamban.
Felnéztem Valery-re aki igazán büszke fejjel nézett rám. Elmosolyodott majd letérdelt és jó szorosan megölelte bundával fedett nyakamat.
- Jaj, én tudtam. – suttogta a fülembe. – annyira ügyes vagy. Úgy szeretlek.
Szeretlek? Tényleg ezt mondta? Szeret, tényleg nagyon szeret. Itt van és szeret és én is őt és most már teljes a szívem, mert itt van velem.
Egyik mancsomat felemeltem és a hátára raktam, jelezve ezzel egy ölelésféleséget, majd amikor nevetve elhúzódott tőlem megnyaltam az arcát. Majd ő is adott egy puszit nekem és köhögve húzódott el, mert ezt hiszem kicsit szőrös lett.
- Jól van húgi. Hihetetlen ügyi vagy, de akkor most változz vissza.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd kíváncsian elfordítottam a fejem egy kicsikét, mint ahogy a kutyák szokták. Ezen megint egy jót nevetett, majd komoly lett a hangja.
- A visszaváltozás úgy történik, hogy most még erősebben kell koncentrálnod az emberi alakodra. Ez azért szükséges, – magyarázott –mert amikor ember vagy akkor az, nem olyan erőteljes érzés így nagyon, de tényleg nagyon kell koncentrálnod. Mehet?
Bólintottam, és megint becsuktam a szemem. Tényleg koncentráltam, de már az tényleg hihetetlen volt, de nem történt semmi. A megfeszült testemet elengedtem, kinyitottam a szemem és egy enyhe sóhajszerűséget adtam ki magamból.
- Ne add fel! Tif én tudom, hogy sikerülni fog. Gyerünk. – nagyon jól esett a bíztatása és éreztem, hogy tényleg bízik bennem.
Nem adtam fel. Tovább próbálkoztam.
Megfeszítettem az izmaimat, koncentráltam és már csak arra lettem figyelmes, hogy Valery a nyakamban van én pedig a saját kezemmel öleltem őt.
- Látod sikerült!
- Köszi!
- Micsodát? – húzódott és tőlem.
- Hogy bíztál bennem.
- Ez csak természetes. Hiszen tesók vagyunk.
- Igen! – mosolyogtam. Sose fogom megunni, hogy azt mondja: tesók vagyunk.
- Na, most akkor változz vissza! – parancsolt rám.
- Micsoda?
- Jól hallottad!
- De most változtam vissza. – nyöszörögtem.
- Jó, de az tuti, hogy nem így változtál át, ahogy most én fogok. És azért szeretném, hogy átváltozz, mert sok mindent meg szeretnék mutatni. Oké?
- Oké.
- Akkor figyelj és tanulj. – kacsintott majd futni kezdet. Felfutott egy sziklára, majd jaguár alakban földet ért a szikla másik oldalán.
- Na, ilyet tényleg nem tudok.
A fejével húzott egy csíkot a levegőbe, amolyan irányítás képen. Azt jelenthette, hogy csináljam utána.
- Én ezt nem tudom! – bújtam ki a mutatvány alól.
Valery, csak rám morgott egyet, mire megszeppentem, de nem tétováztam. Megpróbáltam utána csinálni, csak sajnos én a szikla végén nem jaguár alakban, hanem ember alakban tértem földet és nem állva, hanem fekve. Kicsit fájt, de mielőtt Valery odajött volna hozzám, újra megcsináltam és most sikerült. Nem adtam fel és sikerült.
„Ügyi vagy hugi” – hallottam, meg a hangját a fejemben. Nagyon megijedtem. Bekattantam? – „ne félj, nem kattantál be. – nevette. – tudunk beszélgetni, a nélkül, hogy megszólalnánk. Próbáld ki. Mondj valamit”
Igyekeztem. Megpróbáltam és ment.
„Szeretlek!” – mondtam.
„Én is téged! – nevetett. – Amúgy csak szólok, hogy, ha most gondolsz valamire azt én hallom. Szóval ki az a Chad?”
Fel se tűnt, hogy rá gondoltam. Pedig egy ideje, nem is járt a fejembe, de most megint belopta magát gondolataim közé.
„Senki.” – bújtam ki a válasz alól.
„Persze. – nevetett. – haljam csak!”
„Majd megismered!” – így talán könnyebb lesz megtudnia vajon ki is az a Chad, mint, hogy naphosszat mesélném ki is valójában.
„Benne vagyok. Na, de elég volt a beszédből, ideje, hogy a tettek beszéljenek.”
„Milyen drámai vagy” – nevettem.
„Tudod, csak a határ kedvéért” – nevetett ő is, majd rohanni kezdett. Hogy én őt mennyire szeretem. Az már hihetetlen.
Utána szaladtam és olyanok voltunk, mint két rossz gyerek, csak éppen jaguár formában. Még most se tudom felfogni. Itt van és ennek hatására minden megváltozott. Lett egy nővérem és rájöttem félig állat vagyok, aminek per pillanat örülök is.
Nem is tudom hány kilométert futkároztunk az erdőben, de az tuti, hogy legalább hatszor bejártuk. A fákon ugráltunk és az avarban futottunk. Az egész olyan volt mintha egy természet filmet néznék, csak az a különös, hogy ennek a filmnek én vagyok a főszereplője.
Amikor hazaértünk, már apa és Amy is otthon voltak.
- Milyen a kedve? – nézett rám Valery félve.
- Rendben van. – nyugtattam meg.
- A gondolatai is.
- Akkor nem lesz baj!
- Remélem – majd lenyomtam a kilincset és beléptünk a házba.
- Épp itt volt az ideje, – fordult meg apa – hogy haza gye… - de már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis apa szeme a meghatottságtól könnybe lábadt. – Mondjátok, hogy nem káprázik a szemem.
- Nem! – nevettem.
- Tényleg te vagy az? – most már tényleg, Istenigazából sírt.
- Igen. – eljött Valery-ig és két keze közé tette arcát, majd jó erősen magához szorította. Valery is jó szorosan megölelte, majd egy kis idő múlva Amy is előkerült.
- Ki ez a vendég anya? – kérdezte kíváncsian.
- Ő nem vendég, hanem a nővéred.
- De az én nővérem, csak Tiffani.
- De Tiffani-nak van egy ikertestvére Valery aki most hazajött.
- Szia! – rohant oda hozzá és jó szorosan megölelte. – Emlékszem rád.
- Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve Valery, majd leguggolt, hogy Amy szintjén legyen.
- Igen. Nagyon sokszor álmodtam már veled és fényképeken is láttalak már.
- Tényleg?
- Igen! – nevetett Amy majd a nyakába borult.
Úgy látszik tényleg teljes a család és senkinek nem kell attól tartani, hogy mi lesz ha?
Valery megtalálta a helyét, apa anya boldogok, mert visszakapták a lányukat, Amy vidám, mert van még egy nővére. Én pedig elmondhatatlanul örülök, mert előkerült a nővérem.

Pá!

Sziasztok!

Hát szégyen bevallani, de elakadtam és azt tervezem, hogy megszüntetem a blogot, de kedves barátném Viki meggyőzött hogy ne tegyem, csak ne írjak egy darabig. De mint ahogy azt ti is láthatjátok, hogy egy jó ideje egy betű és egy sor nem került fel erre a blogra, amit sajnálok, csak sajnos alig vannak olvasóim, így nem látom értelmét az írásnak, de megtartom, csak tényleg nem lesznek egy ideig új feljegyzések. Bár ahogy nézem egy lélek se jár erre felé, így értelmét nem látom, hiszen senkit nem érdekel, hogy itt mi történik, de megtartom. Pontosabban meglátom mit teszek.

Köszi hogy hogy elolvastad.

Majd még jelentkezem.

Puszi az Író!