7. fejezet: Honnan tudta?

/Tiffani szemszöge/

Fogalmam nem volt arról hány óra és még az ágyam is csalogatott, hogy mennyek vissza aludni, még egy kört. Erősen ellenkeztem mire elhallgatott és bementem a fürdőbe. A hajam össze vissza, az arcom gyűrött és táskák gördülnek a szemem alatt. Mint aki hatvan éve nem aludt. Hát igen, meg kell, hagyni nem igen csuktam le a szemem az este. Nem lesz jó, ha Chad folyton-folyvást belopja magát a gondolataimba. Hihetetlen nem is ismerem, mégis mennyit jelent a számomra az a tegnapi koccanás. Bizonyára ő nem vette semminek. Szánalmas vagyok. Egy kis koccanás ennyit jelent a számomra.
Egy kis kinézetett varázsoltam magamra és lementem. Mindenki otthon volt, még és a szokványos reggeli teendőket intézte.
- Milyen volt az első napod? Nem is meséltél! - ment el mellettem apa, épp nagy nyakkendő kötés közepette.
- Ööö, jó! - nem tudtam mi mást mondani. - Vannak barátaim!
- Hát ez jó! Tudtam, hogy így lesz! - mosolygott anya.
- Na én megyek nehogy elkéssek. Amy-t el kell vinni?
- Nem! Menny csak!
- Oké! Sziasztok! - mentem a kocsimhoz és bepattantam. Szintén száguldozni kezdtem és pechemre a suliba is hamar beértem. Be kell mennem az első órámra. amúgy se tudnék mit csinálni. Töri, az egész jó. Leültem és vártam, hogy az emberek beszállingózzanak. Egy szőke, vékony és velem egy magas lány ült le mellém.
- Szia! Heidi vagyok!
- Szia! Tiffani! - mosolyogtam és kezet ráztunk. - Mennyi ideje jársz ide?
- 2 éve! Te?
- Én csak tegnaptól!
- Hallom jóba vagy, Dean-nel meg a többiekkel!
- Ja! - helyeseltem. Ez olyan nagy szám? Ők a nagymenők vagy mi? Nem az inkább Joe meg a haverok.
- Elég kemény ahhoz képest, hogy csak tegnap jöttél. - nem tudtam mit mondani, így egy gyors mosolyt megejtve, kinéztem az ablakon. Senki érdekes és ismerőset nem láttam. Ám kiszúrt két kocsit, amitől meglódult a szívem! Na, ne már! Ez gáz.
Meglátva a Colman család autóit, heves gondolatokba kezdtem és az éjjeli dolgokat újra átgondoltam.
Mit jelentett neki? Kedves voltam? Tetszek neki? Lehetünk barátok? ... A sok lehetetlen kérdés, ami reménytelenül szánalmassá tesz.
A töri jó volt, hamar elment és semmit se csináltunk. Matekon Dean mellett ültem és rájöttem, hogy ez a gyerek nagyon sokat tud beszélni. És jött a rettegett nyelvtan óra, ahol történetesen Chad mellett ülök. Hát igen Isten útjai ki fürkészhetetlenek...
Belépve a terembe, reménykedtem, hogy nem lesz ott, részben reménykedtem, hogy ott lesz. Ez egy amolyan, hülye fázis nálam. Ez a nem-tudom-el-dönteni-mit-akarok hülyeségem. Hát, nem tudtam mit tenni, csak odamenni a helyemre. Leültem és Chad felé néztem aki bizonyára csak udvariasság szempontjából nézett rám. Majd nagy sóhajt hallottam.
- Helló! - hallottam meg a hangját. Na, akkor most társalgásba kezdünk? Ideje összeszedni a gondolatokat mielőtt mind elröppen, ahogy belenézek a barna szemeibe. Amúgy nem is olyan, mint egy átlagos barna szem. Nem olyan mint az enyém. Az övének mintha lenne egy enyhe aranyszínű beütése is.
- Szia! - köszöntem vissza.
- Hogy vagy? - egy átlagos kérdés egy nem épp átlagos fiútól.
- Jól, kösz és te?
- El vagyok - na igen, ez nem épp jelenthet jót. - Figyelj, ne haragudj a bátyám miatt, kicsit zakkant, egyébként jó fej. - nevette el magát. Nem tudom mi volt olyan mulatságos, de ő nevetett.
- Ugyan semmi probléma! - nevettem fel.

/Chad szemszöge/

Nyelvtan óra előtt ültem a terembe és vártam, hogy becsöngessenek. Az agyam egyre csak Tiffani-n járt és nem tudtam összerakni a képet, hogy vajon mi fogott meg benne annyira. Bár igaz, hogy a gyönyörűségét nem lehet túlszárnyalni és a kedvességét sem, na meg még ezer tulajdonságát, de azért elég hihetetlen, hogy egy magam fajta száznegyedik éves fazont, még érnek meglepetések. Egyre csak a gondolataimba merülve néztem előre a padra, amikor megláttam belépni az osztályterembe. Az arcáról próbáltam leolvasni valamit, de nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Hát engem is érnek még meglepetések.
Leült mellém én pedig erősen koncentráltam, hogy találjak egy kiskaput amin be tudok olvasni a gondolataiba. Sikertelenül felsóhajtottam! Mi van ezzel a lánnyal? Ahhoz, hogy megtudjam, beszélgetnem kell vele. Mást nem lehet tenni!
- Helló! - néztem rá. Reméltem, hogy nincsen ellenére az, hogy beszélgessünk.
- Szia - hallottam meg a hangját, akár egy zene. Hogy is szokás mondani? Zene füleimnek? Hát most ez határozottan zene!
- Hogy vagy? - dobtam fel egy átlagos kérdést! Mekkora gáz!
- Jól, kösz és te?
- El vagyok! - hiszen nem voltam jól, csak azt nem mondhattam, hogy csak gyötörnek a gondolatik, ami veled kapcsolatosak. És ekkor jutott eszembe egy dolog, ami udvarias és jót nevetek rajta Ryan pedig ideges lesz. Tökéletes. - Figyelj, ne haragudj a bátyám miatt, kicsit zakkant, egyébként jó fej. - Ekkora hallottam meg Ryan gondolatát, aki bizonyára Maggie-től tudta meg, hogy mit fogok mondani, vagy a hihetetlenül jó érzés olvasásból. A lényeg, hogy Kev is ott van és majd begyógyítja a sebét.
"Nem vagyok zakkant, te barom! Ne mondj ilyeneket..."- ezen jót nevettem és Tiffani érthetetlenül nézett rám. Bizonyára nem értette mi olyan mulatságos.
- Ugyan semmi probléma! - nevetett fel. Ekkor hallottam meg Ryan gondolatainak a végét.
"...A jövendőbeli csajodnak" - na ez azért nem volt szép, így inkább csak elkukultam. Vége lett az órának és összepakoltunk.
- Hát akkor szia! - köszönt el Tiffani!
- Várj egy kicsit! - pattantam fel, csak mert most láttam meg Maggie gondolatait. Vissza fordult és várta, hogy mit mondok. - Sok sikert a következő órához!
Kacéran rá mosolyodtam és eljöttem mellette.
- Miért? - szólt utánam hangosabban, mire mindenki szeme köszöntünk járt.
- Majd megtudod - és újra rámosolyodtam, majd kiléptem a teremből.
Átmentem enni a kis családommal és csak ültem a víz és a szendvics felett. Maggie szúrós szemekkel nézett amikor megérkezett Justin-nal. Nemsokkal utána Tiffani is megérkezett. Vett egy üveg vizet és átment az ebédlőn. Ekkor hallottam meg Joe gondolatait, amitől elöntött a féltékenység.
"A hét végére meglesz"
Undorító. Nem sokkal ez után órára mentünk és Maggie mellém szegődött.
- Miért lőtted le a meglepetést? - háborodott fel.
- Nem lőttem le, csak figyelmeztettem. Legyél jó kislány, oké?
- Mikor nem vagyok az? - nézett rám! Hitetlenkedve néztem rá.
- Erre tényleg válaszoljak? - mentem be a terembe, majd Maggie belépett utánam. Hiszen nem is itt lesz órája!
- Még nem végeztünk! - sarkon fordult és elment. Én a helyemre mentem és vártam a csengőt.

/Tiffani szemszöge/

Még mindig nem jöttem rá, mit akart ezzel Chad. Egész ebéd alatt ezen törtem a fejem, de semmi. Egy épkézláb ötletem nem volt. Akárhogy is, de mennem kell angolra. Elköszöntem a többiektől és elmentem angolra. Bementem és amikor megláttam, hogy az egész osztályban egyetlen egy üres hely van, majdnem megfordultam és kimentem. Most már tudtam miért mondta ezt Chad! Leültem és vártam a szökőárat, hogy a nyakamba zúduljon és elmossa az órát, de semmi. Se szökő ár, se tornádó, semmi természet feletti jelenség. Pechem van.
- Szia! Maggie Colman -fordult felém. Minden Colman engem szúr ki? - Te pedig Tiffani, igaz?
- Igen! - mondtam. A hangom nem volt épp a beszélő képes, így megköszörültem a torkom. - Honnan tudtad?
Ez elég, hülye kérdés. Csak nem a két bátyától? Hülye vagy Tif ismerd el.
- Kis szívem itt mindenki tudja! - nyúlt hozzám, de gyorsan el is kapta a kezét. A bőre ugyan olyan hideg, mint Chad-é. Ez valami családi vonás? - Ja, amúgy meg ott van Chad és Ryan is.
- Jaja! - helyeseltem.
- Ne haragudj Ryan miatt, elég hülye szegény. - nevetett. Igen elég megállni nevetés nélkül. Én is nevetni kezdtem. - Nem tudom, hányszor lett fejre ejtve kiskorába, de legalább tízszer. Majd megkérdezem anyát.
- Nem tudom, miért csináltok ekkora ügyet belőle, hiszen csak a nevem kérdezte. - tényleg nem volt semmi, csak, hogy bemutatkoztunk. Ez nem nagy ügy.
- De naiv vagy! - nézett rám - Már bocs! De Ryan tegnap nem csak a neved akarta tudni, hanem amolyan Ryan féle tetszett végzett rajtad, csak, hogy mennyire vagy nyílt meg ilyenek. Szóval ezért lehet, hogy most bocsánatot kérünk.
- Világos! Akkor ez egy Ryan féle hülye terv.
- Ja, az! - Maggie-vel egész órán jól el voltunk. Beszélgettünk és nevettünk. Vége az órának, fellélegeztem és megkönnyebbültem, hogy vége a napnak. Nagy hévvel mentem a kocsim felé, amikor megint egy alakot láttam
támaszkodni neki. Ezúttal az utolsó Colman volt az. Mi van náluk ki van rakva a hűtőre, hogy mikor ki mutatkozik be nekem? Felváltva nyomják?
Odamentem, mintha nem is lenne ott, kinyitottam a kocsit és nekitámaszkodtam a kinyitott kocsiajtónak.
- Hogy hívnak? - kérdezte és komor képpel rám nézett.
- Van 3 testvéred és ők már mind tudják, te miért nem kérdezed meg?
- Nem ezt kérdeztem! - nézett maga elé. Depis vagy mi?
- Tiffani Pellinkton! - mondtam ki.
- Kevin Colman! - mutatkozott be!
- Örvendek! Ennyi volt? Csak mert a bátyáddal is eljátszottam ezt tegnap.
- Miért jöttél ide? Ebbe a városba?- nem tetszik neki, hogy itt vagyok?
- Bonyolult.
- Talán annyira mégsem. - fordult velem szembe és könyökkel támaszkodott.
- Költözés! - ennyit mondtam és beszálltam. Beindítottam a motort és eljöttem, még mielőtt kifaggat teljesen.
Eszembe jutottak a régi dolgok és könny csorgott a szemembe. Elhomályosodott a kép és nem láttam merre megyek. Kocsikerék csikorgást hallottam. Nem az enyém volt az biztos. Erre satu fékeztem és tisztább lett a kép. A biztonsági öv felsértette a karom és vérzett is. Fájt, ahhoz képest, hogy egy vacak öv csinálta. Kinyitódott mellettem a kocsi ajtó és Chad állt ott.
- Minden oké? - aggodalmaskodott. - Jól vagy?
- Persze! Karcolásmentes. - takartam el a kezemmel a sebet. Óvatosan levette és megrázta a fejét. - Ez semmiség, csak egy kis karc.
- Kev! - ordított, mire Kevin ott termett. Rátette a kezét a sebre mire az mintha ott se lett volna eltűnt.
- Hogy a? - nem tudtam tovább beszélni mert Chad keze a számra tapadt.
- Szívesen! - mosolygott.
Beültek a kocsiba és elhajtottak, de olyan sebességgel, hogy fél perc múlva semmit nem láttam belőlük. Mereven álltam a kocsim mellett. Hogy lehetséges ez?

6. fejezet: Kérdések hada

/Tiffani szemszöge/
Sose voltam a koránkelés híve, főleg a nyári napok után. Hiszen a nyáron, 9 előtt nem igen volt, hogy kidugtam az orrom a szobámból, most meg kelhettem hat órakkor. Mire kikászálódtam lett negyed hét. Sokat gondolkoztam azon mit vegyek fel. Mégis csak az első nap és a megjelenés... Ugyan kit érdekel, hogy nézek ki? Felveszem ami jól esik és kész. Nem fog érdekelni, ki mit gondol, fogadjanak el így és kész. Egy fekete cső szárú farmer és egy ing. Az ingre egy fekete mellény és elkönyveltem, hogy megfelel a saját ízlésemnek. Bementem a fürdőbe egy hajkefe keresése után. Nem szoktam meg még a rendet és az egyensúlyozott készülődést sem. Amikor nincs kapkodás. Persze ez is csak az első két nap lesz így és utána minden visszatér a szokványos kerékvágásba. A nem normális életembe. A hajkefével megfésülködtem és nem túl erős sminket raktam magamra. Egy kis szemfesték, épp, hogy csak látszik és a szájfény ami az első órán lekerül a számról. Lementem és meglepően néztem körbe. Bár halványlila elképzelésem sem volt mi az ami olyan meglepő. Minden ugyan olyan. Az agyamra ment volna a nyár? Kétlem!
- Jó reggelt! - mosolyogtam!
- Szia kicsim! Lehet egy kérésem? - nézett rám anya.
- Aha - kortyoltam a kávémba.
- Légy szíves elviszed a húgod a suliba? Csak mert ma hamarabb kell kezdenem a munkahelyemen. - Anya egy szállodát vezet, így gondolom sokszor lesz, hogy én viszem Amy-t suliba.
- Ja, persze!
- Köszi! Akkor én megyek mert elkések! - vette fel a táskáját, adott nekünk puszit, nyomott apa szájára egy csókot és el is ment.
- Úúú - nézett a kezemben tartott bögrére - én is kaphatok!
- Persze! - mosolyogtam és töltöttem egy pohárral.
- Köszi - mosolygott - mennyi az idő?
- 7 múlt, 4 perccel - néztem az órámra.
- Elkések! - állt fel apa és ott hagyta a kávét és mindent. Magára kapta a zakóját és nem épp állt valami jól rajta.
- Gyere megigazítom - odajött felemelte a fejét és hagyta, hogy babráljak a nyakánál. - Kész!
- Kösz, kicsim! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd Amy-nek is és az ajtó felé ment.
- Kocsi kulcs! - kiáltottam utána. Megfordult én pedig felé dobtam a kulcsot. Elkapta és rám mosolygott.
- Köszi! Sok sikert az első naphoz lányok!
- Köszi.Neked is! - kiáltott Amy apa után.
- Számból vetted ki a szót! - mosolyogtam.
- Pedig hozzá se értem! - nevetett saját viccén. 8 éves létére elég rendesen visszaszólt. Amy olyan mintha, nem is egy 8 éves lenne, hanem sokkal inkább egy 12 éves. Nagyon gyorsan fejlődik ami szerintem már beteges, de anyáék csak azt mondják "korán érő." Csak nekem fura? Hát, de mi lehet, ha nem ez?
- Mennünk kellene! - néztem az órámra ami 7:11-et mutatott.
- Oké! - felmentem a táskámért és már lent is voltam.- Mehetünk?
- Aha! - és Amy megindult az ajtó felé. Bezártam a lakás ajtaját és beültem a kocsiba. Amy hátul csücsült és vigyorgott.
Elindultam. Nem volt hangulatom rákérdezni a húgom fergetegesen jó kedvére, így inkább csak mentem előre. Bár a mentem szó nem épp a megfelelő. Inkább száguldoztam Clark Fork utcáin. Kiraktam Amy-t a sulijánál, sok sikert kívántam és tovább száguldoztam a főúton. Leparkoltam a sulinál és elkapott a pánik. Mennyien vannak? Vettem egy levegőt és kiszálltam. Hangtalanul mentem végig a nyüzsgő parkolón. Fütyüléseket hallottam és reméltem, hogy nem nekem szólnak. Egészen nyugodtam sétáltam, míg nem ütköztem valakibe. Vagy inkább az illető, direkt állt oda, hogy ne tudjam kikerülni. Végignéztem a parkolón és rájöttem, hogy nem is olyan lepukkant ez a hely.
- Szia! - hallottam egy férfi hangot.
Felnéztem és belenéztem az illető szemébe. Az én 167 cm-mel mindenkire felnézek. Láttam a vigyort a képén és tudtam, hogy ő nem puszta udvariasságból vagy kedvességből beszél velem, hanem hátsó szándéka is van. Még hozzá mocskos szándékok. Már nem volt kedvem a beszélgetéshez, de hát miért ne lennék kedves vele?
- Helló! - köszöntem csak a gesztus kedvéért.
- Joe Trascot! - nyújtott kezet.
- Tiffani Pellinkton. - ekkor hallottam egy kerék csikorgást és egy nevetést. Hátrakaptam a fejem és hallgatni kezdtem a beszélgetést.
- Legyőztelek bátyó! - nevetett a barna hajú srác.
- Na, csak várd ki a végét öcskös, lesz ez még máshogy is - szólt vissza a magas fekete hajú fiú.
Ez, hogy lehet? Hogy hallhattam a beszélgetést amikor, legalább 5 méterrel arrébb vannak? Ezt nem hallhattam, hiszen nem is kiabálnak! Mi van velem?
- És elkísérhetlek az első órádra? - kérdezte Joe. Ja igen, ő is itt van. Teljesen megfeledkeztem róla.
- Nem kell, kösz! Magam is oda találok! - mondtam hideg hangon.
Megkerültem és bementem. Na, egy letudva, maradt 999! Jót nevettem saját viccemen!
Hátrafelé néztem, amikor hirtelen beleütköztem még egy személybe.
/Chad szemszöge/
Elgondolkozva mentem a következő órámra és egyre csak Maggie-n járt az eszem. Pontosabban a húgom látomásán. Megijedt a látomástól ami rá nem jellemző. Hiszen engem látott és egy személyt, de mintha csak a személy körvonala lett volna. Majd hirtelen minden visszatért a való világba. Ki az a személy? Soha nem volt még olyan, hogy Maggie ne látott volna valakit.
Egyre csak ezen törtem a fejem amikor egy apró és törékeny lányba ütköztem. Reflex szerűen kaptam el a derekát nehogy hátra essen.
- Ne haragudj! - hebegte és eligazgatta a táskát a vállán, nem nézett a szemembe.
- Ugyan! - legyintettem. - Én is figyelhettem volna egy kicsit jobban- még mindig nem nézett rá. - Ugye semmi bajod?
- Nem, semmi - mosolyogva nézett rám. Majd miután belenéztem a barna szemeibe, mintha belém ütött volna a mennykő, a gondolataim darabokra esett. Láttam a szemében, hogy felismer. A szeme elkerekedett, ahogy az enyémet nézte és egyszerűen lefagyott. Nekem másodpercek alatt ugrott be az erdős jelenet.
Ott áll mereven, pánik és félelem közepette és a szemembe nézett. Majd pár másodperc múlva rohanni kezdett. Meghallottam a sikítását és kevesen múlt, hogy utána rohanjak és megnézzem jól van-e. Fontos lett a számomra!
Most, hogy a karjaimban van, annyira hihetetlenül gyönyörűen, hogy az leírhatatlan, rájöttem, hogy meg kell szereznem. Hogy nekem egy barátság nem lesz elég. Én többet akarok! Én szeretnék az lenni aki esténként megöleli és elköszön tőle. Na, igen ez elég lehetetlen lenne. Hiszen félig ember félig tigris vagyok. Ő pedig egy ember, akinek érzései vannak és törékeny akár egy faág. Ez egy nagy őrültség. Soha nem lehet az enyém...
- Ne haragudj, de...de mennem kell! - kimászott a karjaimból és tovább ment a folyosón.
Fel se tudtam fogni, hogy elment. A félelem átjárta minden porcikám. Okos lány és eszes. Kizárt, hogy sokáig tartana, rájönnie, hogy ki is vagyok igazából, vagy inkább mi. És még a nevét se tudom. Én hülye! Hagytam elsétálni a világ legszebb lányát mellettem, ellenkezés nélkül. Mi van eszemre ment az emberi kaja vagy mi? Este futnom kell, az biztos.
Tovább mentem mire a húgommal és a barátjával találkoztam.
- Szia Chad! - örült Maggie nekem, mint mindig szokott.
- Helló - szóltam vissza kicsit nyersebben a kelleténél. Az én apró alig 160 cm-es húgom azonnal tudta, hogy valami nagyon foglalkoztat így magára se vette.
"Mi a baj Chad?" - hallottam a gondolatait.
- Csak ez a lány! Sehogy se tudom kiverni a fejemből.
"Milyen lány?"- már szóra nyitotta a száját, de én előbb válaszoltam, mint, hogy a hang ki jött volna a torkán.
- Aki az erdőben is volt! Akivel találkoztam! Most pedig...-szakított félbe.
- Egymásnak mentetek - fejeztem be a mondatom.
- Tudtad? - háborodtam fel.
- Persze, hogy tudtam. - nevetett majd gyors magyarázkodásba kezdett. - Vagyis inkább csak sejtettem, mert nem tudtam kivel fogsz összeütközni, de azt, hogy fogsz azt biztosra vehettem - nevetett. Angyali hangjával, mindig mindent elér nálam, ami most is bevált.
- Hihetetlen vagy! - förmedtem rá.
- Köszönöm!
- Nem bóknak szántam! - vetettem oda fokhegyről. A világért se akartam volna megbántani, de most nagyon dühös voltam a húgomra.
- Tudom! - nevetett és Jason-nal együtt tovább mentek. Ez a Tör pilla tényleg lehetetlenül önfejű, de azért szeretem.
Beléptem a terembe és elfoglaltam a helyem, a bátyám mellett. És máris jöttek a viccek, ami csak szerinte viccesek. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy mit zagybál a bátyám.
- Ne fárassz már, Ryan! - förmedtem rá. Persze ő csak nevetett azon, hogy én mennyire ideges vagyok. A leteremtést már megszokhatta.
- Jaj ugyan! Mi a baj? Meséld csak el szépen Ryan bácsinak! - beszélt hozzám, mintha 5 éves lettem volna.
- Ryan! - szólítottam meg és épp egy jó oltáson törtem a fejem, ami végre elhallgattatja, legalább egy röpke percig is. - Mit akartál ezzel a gügyögéssel? Egy 5 évesnek ne csináld mert menten elsírja magát.
Ez azért megsértette, de a gondolatai más sugalltak.
"Haha! Engem szeretnek a gyerekek! Ezt még visszakapod, öcsi!"
Jót nevettem ezen, mire felém fordult és leteremtett.
- Kifelé a fejemből! - ettől csak még jobban nevettem. Sokszor szoktuk ezzel húzni a másik idegeit és mint mindig most is nagyon jól szórakoztam. Pechemre bejött a tanár és megkezdte az órát...
/Tiffani szemszöge/
Tovább a gondolataimba merülve, hánykódtam a gyerekek között, keresve a 48-as termet. Az érintése, a szeme... Mind elvarázsoltak. Nem - parancsoltam magamra - nem engedhetem, hogy bekússzanak a gondolataim közé. Most nem!
Mentem tovább várva a csodára, hogy egyszer csak előttem terem egy ajtó amire az lesz írva: 48-as terem.
- Szia! - hallottam egy fiú hangot. Biztos nem nekem köszönnek, így tovább mentem. - Hé! Hozzád beszélek - még mindig mentem nem foglalkozva a fiúval. Majd mellém ért és lehajolt.- Mi van a füleden ülsz?
- Tessék? - zökkentett ki.
- Semmi - nevetett.
- Ne haragudj, azt hittem másnak szólsz!
- Nem történt semmi. Új vagy igaz?
- Igen! - mosolyogtam.
- Honnan jöttél? - faggatózott. Na, most tényleg érdekli vagy csak akar valamit? Az utóbbira szavazok.
- Los Angeles!
- Az kafa. Nem igazán láthattál esőt!
- Hát nem - nevettem.
- Segíthetek? - kérdezte csak mert a térképet fürkésztem.
- Miből gondolod, hogy segítség kell nekem? - néztem rá.
- Miből gondolod, hogy nem? - nevetett és megfordította a térképet. Így már mindent sokkal jobban ki tudtam venni. Gyorsan átfutottam a szemem majd begyömöszöltem a táskámba, és akárhogy is, de ön felett nevetésben törtünk ki. Már kérdezni szerettem volna, hogy-hogy hívják amikor egy lány ugrott az ölébe és megcsókolta. Ezek szerint tévedtem. Tényleg csak barátkozni akart.
- Szia! - hagyták abba a csókolózást. Most néztem csak végig, hogy-hogy is néz ki a srác, csak mert a nevét nem tudom. Magas, barna hajú. Elég jó kondiba van, meg kell hagyni. Hosszú, farmer gatya, hosszú, barna pulcsi, gördeszkás cipő. Nagyon jól néz ki. Hát meg kell hagyni, helyes, kedves(az eddigiek alapján), jól néz ki.
- Szia! - hallottam a lány hangját. Most láttam csak, hogy milyen szép. Barna hosszú haja van. Az arca nagyon szép. A bőre fehér, de szerintem ez itt az alap. Barna, nagy őzike szeme van. Amit nem igazán szeretek, de neki nagyon jól állt. Egy hosszú, csőnadrág, egy lila felső és egy "V" kivágású fekete pulcsi. Bár alig ha pulcsi. Csak egy kis vékony hosszujjú, a könyökéjig feltűrve. Csinos, vékony. Velem egy magas körülbelül. Egyszóval tökéletes. Bizonyára minden srác kedvence és azzal, hogy együtt van a fiúval sok reménykedő kamasz szívét törte össze.
Ezen jót mosolyogtam.
- Basszus! - hallottam meg a srác hangját. - Mekkora bunkó vagyok! - nem igazán értettem miért is. Felém fordult és mutogatni kezdett. - Kicsim ő - nézett rám kérdőn, bizonyára a nevem miatt.
- Tiffani - mosolyogtam.
- Igen Tiffani. Szóval Tiffani ő meg a barátnőm Andy!
- Szia! - mosolyogtam.
- Szia! - mosolygott ő is. Kedves volt velem. Na, még kedves is ez már igazságtalanság. - Hogy vagy?
- Egész jól!
- Ezt, hogy érted?
- Csak eddig két srácba ütköztem és még csak alig 15 perce tartózkodok a suliba - nevettem. A többiek is velem együtt nevettek. - Nekem sajnos mennem kell.
- Hol lesz órád? - kérdezte a srác, a kinek még mindig nem tudom a nevét.
- A 48-asba.
- Nekünk is - mosolygott Andy és hárman indultunk tovább. Szerencsémre jó irányba haladtam eddig is, így nem voltam annyira béna mint én az gondoltam.
- Dave! - nézett Andy a barátjára. - Tudsz valamit Peter-ről és Anna-ról.
- Nem, de biztos jöttek suliba.
- Ja biztos! - hagyta annyiba a dolgot Andy. Szóval ezek szerintem David-nek hívják a srácot. Jó tudni!
Nemsokára lefékeztek egy terem előtt és bementünk. Az ajtón láttam a 48-as terem feliratot így hálát adtam az égnek. A tanár elmondta, mire számíthatunk az irodalom órát illetően. Majd elmondott ezt-azt és belevágtunk. Jóformán az órán semmit nem vettünk. Átnéztünk pár idézete és könyvet amit jó lenne elolvasni. Majd kicsengettek. A következő szünetben megismerkedtem, David és Andy másik három jó barátjával. Peter-rel, a barátnőjével Anna-val és Dean-nel a magányos farkassal. Tesi órám jött így bementem az öltözőbe és felvettem az egyen cuccot. Rövid sötétkék nadrág és fehér atléta. Semmi extra. Kétszer annyian voltak, mint azt én vártam volna. Ezek szerint összevont óra lesz. Vagy ez itt mindig így szokott lenni.
Körbenézetem és megláttam a fiút akibe reggel ütköztem. Nem Joe, hanem a másik. Újra éreztem az érzést. Ahogy belenéztem a szemébe és tudtam valahol már ugyan így meredtem rá. Ahogy a keze a derekamon volt, egy pár hőfokkal hidegebb volt mint az enyém, vagy bárkié, de ez biztos csak mert fázott. Bár ez a hidegség nem vol olyan mint amikor egy jégcsapot nyomnak hozzád és az elkezd olvadni. Ez olyan, mintha egy szilárd követ nyomnának nekem, de mégis annyira puha. Ahol megfogott megint átjárt a melegség. Szabályosan égette a helye ahol a keze volt. Óóó és azok a gyönyörű szemek, ahogy...
- Tiffani! - riasztott fel Dave a gondolkozásomból. Akkorát kiabált a fülembe, hogy szerintem beszakadt a dobhártyám.
- Áú - kaptam a fülemhez.
- Ne haragudj, de legalább 6-szor szóltam. Azt hittem meghaltál állva vagy ilyenek.
- Ááá. Roppant kedves vagy! - nevettem, mire az ő arca is el lágyult. - Csak egy kicsit elkalandoztam.
- Egy kicsit? Az nem kifejezés! És hol jártál, talán már Svájcnál? Csak mert annyira elkalandoztál. Ki tudta meddig jutottál. - nevetett. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Valahogy vissza kell vágnom, de jó szó nem jön most a nyelvemre. Oldalra néztem és megláttam egy törülközőt. Egy törölköző? Mindegy, nekem megfelel. Kacéran David-re mosolyogtam majd teljes lendületből oldalba vágtam a törülközővel. Persze meg se érezte, az Istenadta. Majd ezt eljátszottuk egy párszor mire már nekem kezdett fájni a kezem. Sokan minket néztek. Megálltam és lemeredtem. Mindenki érzése egyszerre tolult a fejembe és nem tudtam kiigazodni. Mindenkinek ugyan az volt a véleménye és az érzése, hogy: Mit csinál az a két hülye gyerek?
- Olyan sutyerák vagy! - jelentettem ki felháborodottan.
- Mi vagyok? - nézett rám.
- Sutyerák! - jelentettem ki, próbálva valami durcás képet megütni.
- Az meg milyen szó? - értetlenkedett. Hé! A sutyerák igen is jó szó. Pont illik az ilyen hülye gyerekekre, mint David.
- Én féle! - nevettem.
- Most, hogy mondtál rám egy igen érthetetlen szót, miért is vagyok olyan? - kíváncsiskodott és lehajolt, hogy megmutassa mennyire kicsinek tart.
- Mert - kezdtem bele - meg se érzed ha ütögetlek. - elnevette magát én pedig próbáltam durcás képet vágni, de nem igazán jött össze. Azt hiszem utoljára 9 évesen dúrciztam.
- Jaj drága, ez semmi más, mint kő kemény izom - feszítette be a kezét. Rátettem az enyém és lenyomtam.
- Na, vegyél vissza a képedből! - nevettem.
- Jól van na! - ölelt meg és nevette. Jól éreztem magam. Olyan mintha a testvérem lenne és mégsem az. Fura!
Tesiről kiérve, átöltöztem és nyelvtanra mentem. Bementem a terembe és egyszer csak megint átfutott az agyamon a reggeli incidens. Leültem egy üres helyre és vártam, hogy becsöngessenek. A padtársam a némaság királya lehet, csak mert meg nem szólalt. Elkönyveltem, hogy ez egy néma óra lesz, de akkor megfordult minden.
- Helló! - hallottam meg a bársonyos hangját.
- Szia! - néztem rá, de el is kaptam a fejem azonnal. Annyira hihetetlenül gyönyörű, hogy az már kétség kívül ellenállhatatlan, de mégis annyira sugall valami, hogy nem szabad belebonyolódnom, mert megjárom. Igazából nem tudom mi is volt ami ennyire visszahúzott, de rá hallgattam.
- Chad Colman! - mutatkozott be, de a kezét nem nyújtotta.
- Tiffani Pellinkton! - mutatkoztam be én is. A könyökömmel lelöktem egy jegyzetet és rekord sebességgel kaptam utána. Na, ez meg mi volt? Hamarabb nyúltam alap után, mint, hogy az földet ért volna. Ez nem stimmel. Én nem vagyok ilyen ügyes. Rendszerint amikor felveszek valamit, akkor még egy dolgot lelökök. Én szerencsétlen vagyok. Most meg gyors, és nagyon jól hallok! Mi van? Kifújtam a levegőt és vártam, hogy elszálljon a fejemből minden de nem tette.
- Mi az? - hallottam meg Chad hangját!
- Csak...- kezdtem volna bele, de inkább abbahagytam. Nem mondhatom, hogy csak elegem van abból, hogy minden megváltozott körülöttem. - Mindegy!
- Nem nem az! - ellenkezett.
- Csak, néha el szeretném, hagyni a gondolataim. Egy kicsit kikapcsolni és nem gondolkozni. Csak az a baj, hogy akármerre megyek mindig velem jön. - néztem rá. Lenézett a lapjára és elnevette magát. Vagy inkább felkuncogott. Akárhogy is aranyos volt.
- Tudom milyen érzés! Nem túl kellemes!
- Hát nem! - hagytam rá. Az óra többi részében nem is beszélgettünk megszólalt a csengő én pedig matekra mentem. Nem szeretem a matekot és nem is igazán van hozzá agyam, de ha kell összehozok egy négyest. Beültem a padba és az óra nagy része azzal ment el, hogy a tanár egy másikkal beszélgetett. Matek után enni mentem a többiekkel az ebédlőbe. Leültünk és olyan átlagosan körbenéztem. Majd megakadt a szemem egy asztalon és elszörnyedtem. 6 személy ült és beszélgetett. Nem ettek semmit, épp, hogy csak egy-egy falatot. Chad ott ült és vele az egész társaság. Kizárt, hogy ennyien testvérek legyenek. Akkor a magas fekete hajú, megcsókolt egy alacsony szőkés barna hajú lányt. Ebből tudtam, hogy ők járnak. A szemem tovább siklott az asztalon. Egy kicsi, vöröses-barna hajú lányt egy fekete hajú fiú karolta át. Akkor ők is együtt vannak. És maradt két ember. Az egyik Chad a másik meg bizonyára az öccse, csak mert fiatalabbnak kellett lennie. Szökés-barna haja volt. Egyre csak bámultam őket amikor a magas, fekete hajú srác felém nézett. A szeme akár a tigrisé. Ugyan olyan ledermedt volt.
- Az a ... - fejeztem be a mondatot. Mindenki felém nézett az asztalnál én pedig egy jó kifogást kerestem.
- Szép káromkodás! - nevetett Dean.
- Kösz! - nevettem. Kérdések tódultak a fejemben. Még egy fizika és mehetek haza. A fizika egy jó tantárgy szeretem. Bementem és egy üres padhoz ültem le. Azzal ment el az óra, hogy a tanár úr beszámolt a nyárról amit úgy adott elő mintha épp egy felfedezés lenne. Akkora élvezettel, mint amikor egy 5 éves örül a csokinak. Bár csak szerinte volt vicces. Az osztály fellélegezett amikor megszólalt a csengő és mindenki kisurrant az ajtón. A parkolóhoz mentem. Útközben összefutottam a srácokkal. Mentem tovább amikor hirtelen megijedtem a látványtól. Odamentem és megálltam a kocsimnak támaszkodó alak mellett. Pont úgy dőlt az ajtónak, hogy nem tudtam volna beszállni és elhajtani. A kocsikulcs a kezemben, a telefon a zsebemben, a táskám a vállamon és a kérdések a fejemben, amik nem hagynak nyugodni.
- Ryan Colman!
- Helló! Tiffani Pellinkton! - lassan el fog kopni a nevem annyit használom.
- Jó tudni! - és ezzel eldőlt a kocsimtól és kikerült.
- Ennyit akartál? - néztem rá furcsán. Csak a nevemet? Akkor miért nem kérdezte meg az öccsét?
- Ja! Mi mást! - ezzel a mosollyal el is fordult. Ez egy olyan lesz-még-közünk-egymáshoz mosoly volt.
Beültem a kocsimba és hazamentem. Szerintem senkinek nem volt még ilyen első napja. Anya, Amy és apa is hazaért. Ellébecoltam az egész délután és csak arra lettem figyelmes, hogy besötétedett. Nem voltam fáradt, de hamar megfürödtem és lefeküdtem.Fekve jobban megy a gondolkozás. A kérdések csak úgy hasogattak a fejemben és sehogy se tudtam kiverni a fejemből Chad Colman-t. Ezzel a gondolattal álom suhant a szememre.

Felhívás!

Sziasztok!
Amy-t átírtam egy 8 éves, 2. osztályba menő kislánnyá.
Azért írom, hogy tudjátok, miért megy iskolába az ovi helyett.
Puszi!

5. fejezet: Fájó Emlékek

Másnap nem túl szívélyes fogadtatás várt, ami az időjárást jelentette! Határozottan állíthatom, hogy esik, ugyanis az ablakomon nem láttam ki és a vízcseppek is tömegével folytak végig, a sima felületű ablakomon.
- Ez remek - zsörtölődtem magamban.
Ha esik akkor esélyem sincs, hogy kiszabaduljak a házból, így bent kell poshadnom. Nem mintha problémám lenne a poshadással, csak szinte két éven keresztül csak ezt csináltam. Visszagondoltam az elmúlt időkre.

~#~

"Miért nem mész ki egy kicsit?" - hallottam anya hangját.
Szokványos délután volt. Amy alszik, apa dolgozik, anya takarít én pedig a leckeírás végén járok. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem tovább. Szomorú voltam, hogy alig három fejezet van hátra belőle és befejezem.
"Anya már nem is azért, de legalább negyven fok van kint!"
"És? Ez Los Angeles. Itt a forróság az alap."
"Igen, de ha kidugom a fejem azonnal lesül és valószínűleg az agyam is el ég."
"Jaj ne nyafogj már" - tuszkolt anya az ajtóhoz. -"Menny és érezd jól magad."
"Te most kidobsz a lakásból?"- háborodtam fel, de hamar nevetés lett a vége.
"Dehogy. Csak nem gondolod, hogy kéne egy kis levegő is? Nem csak itt bent ülni és olvasni?"- Ezen elgondolkodtam. De annyira nincs kedvem. Annyira meleg van odakint! Anya mintha olvasna a gondolataimban, vagy csak az arcomról? Kimondta az utolsó mondatát -"Ne szenvedj már! Azért jó, hogy meleg van, inkább fagyna le az orrod?"
"Talán jobb lenne!"- nevetve bólintottam.
"Na, menny már!"- és anya bezárta mögöttem az ajtót.
Ekkor vettem nyakamba a várost. A sétányokat és a partot. A butikokat és az éttermeket. A kaszinókat és a szállodákat. Ekkor keresztezett az utam Justin-nal a volt barátommal.

~#~

Inkább, nem gondolkozok tovább mielőtt még elkap a hányinger. Bár a gondolattól rám jött már, ahogy a fejemben kimondtam a nevét. Annyira utálom.
Még mindig fel tudom húzni magam rajta, hogy mekkora szemétláda volt. Egy tuskó! Egy balfék!
Sokszor káromkodtam a szemébe és szidtam le, de ahhoz képest, hogy egy gazdag ficsúr, rendesen be ijedt. Az új csaja és az egész társasága előtt aláztam porrá a kis mocskot. Szabályosan jó érzéssel töltött el, hogy ki kiabálhattam a világnak, hogy Justin Siggers egy tetű. Egy megcsaló szemét. Sok hasonló szóval illettem és azóta is megvetem az ilyeneket.
Le kell nyugodnom mert már a párnámat szorítottam. Nincs két éve, hogy ezt tette, de azért ez már tényleg beteges. Két éve gyűlölöm, amit meg is érdemel, de hogy még mindig felhúzom magam rajta az túlzás. Lehet, hogy mert azóta nem volt barátom, és ezzel talán örökre befellegzett a kapcsolataimnak. Sokszor előadtam ez a történetet már Jeni-nek is.

~#~

"Soha többé nem lesz barátom!" - nyavalyogtam és bezártam a szobája ajtaját.
"Olyan hülye vagy! Jó, hogy lesz!"- zárta be az előtte lévő nyitott könyvet.
"Te könnyen beszélsz! Neked ott van Jack akinek tetszel és ott van Alex akibe annyira belehabarodtál, hogy az már kimondatlanul, ne is haragudj a kifejezésért, de undorító. És a vak is látja, hogy ő is folyton-folyvást csak rád gond. Jöjjetek már össze, légy szíves!"- könyörögtem.
"Ez nem olyan egyszerű. Amúgy meg szerintem csak udvariasságból beszél velem."
"Jenny! Ide figyelj - leültem az ágyára megfogtam a vállát és megráztam. - Az nem puszta udvariasság, oké? Amikor minden reggel azzal kezdi a napot, hogy "Nagy szép vagy ma!" meg, hogy "Milyen jó a hajad!" vagy, hogy "De jó a sminked!". A sminked? Azt még egy lány is ritkán veszi észre nem, hogy még egy fiú. Alex teljesen beléd - hagytam egy kis hatásszünetet, csak a hatás kedvéért - szeretett."
"Jaj, dehogy!" - rázta le a kezem magáról. Most kell elő vennem a pszichológusi oldalamat.
"Miért kérdezi, hogy-hogy vagy?"- szóra nyitotta a száját, de fel emeltem a mutató ujjam és leintettem. - Milyen volt a délután? Az összes fiú tesz az ilyen kérdésekre, de ő minden áldott nap megkérdezi tőled. Ahogy rád néz. Azok a szerelmes szemek, ahogy bele bonyolódik abba amit mond neked, ahogy udvariasan segít mindenben neked. Ha épp elejtettél valamit, más átlépi vagy rosszabb esetben belerúg, ő pedig segít felvenni. - megint megfogtam a vállát és szembefordultam vele, jobban mint eddig. Mélyen a szemébe néztem és lassan, monoton hangon kezdtem hozzá beszélni. - Alex szeret téged és te is őt! Ti egy pár vagytok!
Jenny arcán megjelent az áhítatos és boldog mosoly és ebből tudtam, hogy végre elértem a célom és eljutott az agyáig az információ és a tény, hogy végre ideje tovább jutni az óvodás korszakon."

~#~

Hiányzott ezek az agyzsibbasztó beszélgetések. A nevetés és az esti filmezések. Egyszóval hiányzott a legjobb barátnőm Jennifer. Annyit agyaltam, hogy teljesen kiment az álom a szememből. Lementem és beindult a napom.

*

Este olyan életerős voltam mintha most keltem volna fel. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Álomba olvastam magam, és a pillanatnyi fáradtság erejével aludtam el, mit sem sejtve a körülöttem lévő életről.
Másnap megint kelletlenül keltem, mert pechemre az eső tovább esett. Lementem mire anyába ütköztem.
- Szia! - köszöntem morcos képpel.
- Szia! Miért vagy ilyen morcos? - nem válaszoltam csak kimutattam az ablakon. - Az időjárás!
- Azt mondtad nyári zápor! Egész éjjel esett! Örülök, ha nem lesz árvíz! - nyafogtam.
- Itt ez a jellemző, hogy sokat esik. Los Angelesben évente ha hatszor esett és akkor is csak maximum két három órát. Szokj hozzá!
- Jó! - mondtam életkedv nélkül. Megittam a kávém és felöltöztem.

*

Este lehunytam a szeme és reméltem, hogy azonnal elalszok, csak mert ha testileg nem is, de agyilag le voltam fáradva. Az egész napos gépezés és olvasás azért le tudja rendesen fárasztani az embert. A rosszabb, ami sajnos engem is megtalált, hogy ha olyan emberrel beszélsz MSN-en, akit a hátad közepére se kívánok. Justin és a szokványos kis beszámolója, hogy milyen volt a napja és, hogy mennyire hiányzok és vissza akar kapni. Hát ezt nem hittem el. Mostanság rákapott erre a vissza-akarom-kapni-Tiffani-t szokásra.

Tiffani üzenete:
"Mi van a többi lotyóra ráuntál? Kellene a friss!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Most mondjam, hogy igen?:D"
Tiffani üzenete:
"Undorító vagy! Undorodom tőled és minden dologtól ami csak hozzád kapcsolódik!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Amikor épp smároltunk, akkor nem volt semmi bajod velem!"
Tiffani üzenete:
"Az túlzás, hogy smároltunk. Te csókoltál, én meg vártam, hogy elvedd a számról a szád, hogy megüsselek! És ez így is történt!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Akkor nem ellenkeztél amikor járni kezdtél velem!"
Tiffani üzenete:
"Szánalomból! Annyi rózsát küldtél, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban! Ne is haragudj ez közel sem normális. Ez neked elvonási tünetek voltak vagy mi?"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Tudom, hogy szeretsz! Hogy még mindig oda vagy értem!"
Tiffani üzenete:
"Álmaidban maximum!"
Ezzel a lendülettel, be is zártam és ki is léptem.

Visszagondolva egész vicces, hogy megint meginogott az egója. Minden beszélgetés után úgy vállunk el, hogy enyém az utolsó szó. És mint látjátok ezt mindig is ki használom. Álom suhant a szememre és elveztem a képzelet világában.

*

Három napja, hogy itt ülök bent és a szó szoros értelmében, poshadok. Rendbe raktam a szobám, kétszer is, ami nálam már nagy szó. Biztos valami rendetlenségi fóbiám van! Vagy csak a friss levegő hiánya? Nem tudnám megmondani melyik is pontosan.
- Holnap suli! - mondtam félig letört és félig vidám hangon.
- Az jó nem? - kérdezte apa, de már a választ is tudta rá.
- Hát félig meddig. Vagyis persze egy kicsit jó, csak mi van, ha nem fogadnak be? Ha nem lesznek barátaim. Én leszek a kívülálló! A magányos lány!
- Jaj! Beszélsz itt butaságokat! Be fogadnak! Szép vagy, csinos, okos, kedves. Zárkózott ugyan, ezt anyádtól örökölted, de meg tudsz nyílni ha akarsz! Nem lesz semmi gond, ne aggódj.
Apának sikerült megnyugtatnia. A szülői segítség ami mindig is segített. Ránéztem apa barna hajára, belenéztem a barna szemébe és alaposan megfigyeltem az arcát. Mintha először látnám. A borostás arca, a szép szája. Annyira éreztem, hogy fájna elveszteni és, hogy mindent megtennék csak, hogy neki jó legyen.
- Mi az? - nyúlt az arcához.
- Semmi - mosolyogtam - csak szeretlek! Te vagy a legjobb apuka a világon. - ahogy ezt kimondtam Amy szalad le és apa ölébe vetette magát. Apa bal lábán ült és nekidőlt a mellkasának.
- Én is szeretlek titeket! A legjobb gyerekek vagytok, és a legcsodálatosabbak is. - jó erősen összeölelkeztünk, mikor meghallottam anya lépteit. Megállt. Pontosan, hogy hol azt nem tudom, de nem hallottam a parkettán a lépteit, így biztosan állíthatom, hogy a lépcsőnél megállt.
Két percig voltunk így körülbelül majd elengedtük egymást, mert már mindenkinek kezdett fájni egyes testrésze.
- Hát akkor én megyek aludni! - apa bólintott. - Jó éjt! - adtam puszit apának. - Jó éjt húgi! - nyomtam két puszit az arcára.
- Jó éjt! - hallottam meg apa hangját. Felmentem és közben hallottam meg apa hangját. - Jó lesz ha ma én olvasok neked mesét?
- Igen - hallottam Amy hangját. Miután felértem, bementem anya szobájába, de nem volt ott. Majd meghallottam egy halk sírást egy ajtó mögül és benyitottam. Megtaláltam anyát az üres szobában álldogálva kisírt szemekkel. Máris törölgetni kezdte a szemét amikor beértem és bezártam az ajtót.
- Ne! - kértem. Suttogtam nehogy túl nagy fájdalmat okozzak. - Kérlek! Miattam ne hagyd abba a sírást!
- Nem szeretem amikor így látsz! - szipogott.
- Ne butáskodj! - mondtam mintha én lennék a szülő, ő pedig a gyerek - Egy család vagyunk! Mindent túlélünk.
- Nagyon hiányzik!
- Nekem is. - gondoltam vissza egy tizenkét éves boldog arcú kislányra. Öt éve már, hogy nem láttuk. Halvány foltok vannak csak meg belőle, hogy milyen volt. Nem sokat emlékszem rá. Valahogy az agyam nem raktározta el, pedig tizenkét éves voltam amikor eltűnt.

~#~

"Lányok!" - hallottam meg anya hangját és a kislány és én is a hang irányába kaptuk a fejünket. - "Gyertek be, mára elég volt a játékból!"
"Jaj, mami" - nyöszörgött a kislány - "Miért nem játszhatunk tovább?"
"Mert besötétedett, és ideje aludni menni! Holnap innen folytathatjátok!"
"Jó" - egyeztünk bele a kislánnyal egyszerre.
"Fürödhetünk együtt?" - kérdeztem anyától.
"Persze!" - mondta anya és kézen ragadott minket. A kislánnyal együtt szökdécseltünk és meséltük lelkesen anyának, hogy milyet játszottunk az nap.

~#~

Ez az emlék az elmém egy töredéke volt. Sajnos nem sokat emlékszek a kislányra, de tudom, hogy nagyon szerettem és, hogy még mindig szeretem. Fájó emlékek maradtak meg róla.

~#~

"Sajnálom Mr. és Mrs. Pellinkton, de Valery-t nem találjuk sehol!" - hallottam meg anya zokogását. Én csak ültem a lépcső tizenegyedik fokán, pont, hogy anyáék ne lássanak és önkéntelenül is sírni kezdtem.
"Hogy érti, hogy nem találják sehol?" - apa hangja halk volt, de lehetett hallani a szomorúságot és dühöt. - "Meg kell találniuk!"
"Sajnálom uram, nem tehetünk semmit! Több, mint négy napja keresik az embereim, de még egy nyomot se találtunk, amin elindulhatnánk!" - anya hangos sírásban tört ki. Szürke nap volt a mi életünkben.
"Értem" - hallottam apa elgyötört hangját. - "Köszönjük!"
"Nagyon sajnálom, hogy nem tehettünk semmit." - állt fel a rendőr bácsi és bezárta maga mögött az ajtót. Anya végtelen zokogásban tört ki, én pedig lementem mert nem akartam egyedül áztatni az egereket. Leültem mellé és megöleltem.

~#~

Anyával együtt sírtunk. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen lenne ha itt lenne! Vajon más lennék? Nem tudom. De az biztos, hogy a hasonlóság a mai napig meg van bennünk, persze ha még él! Ha igen akkor hol? Hol bújkál? Miért nem jön haza?
Alvás előtt tettem fel ezeket a kérdéseket és megint rám tört a sírás. Könnyes szemekkel aludtam el.

Személyiség váltás!

Sziasztok!
Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, csak, hogy világos legyen, hogy van egy pár szereplő, aki meg lett változtatva.
Lily-ből Andrea lett és ahogy látjátok a kinézete szőkéről, barnára változott.
David és Peter kinézetet cseréltek.
Heidi lépett be új szereplő ként, aki megkapta a régi Lily kinézetét.
Valery-ből egy másik ember lett, de ugyan úgy megmaradt a kinézete és a neve, csak egy kicsit megkavartam a dolgokat, hogy izgisebb legyen.
Tiffani kutyája is megváltozott. Kuvasz-ból, Beagle lett és Hópihéből Beni.
Chad húgának megváltozott a neve. Jane-ből Maggie-re változtattam.
Azt hiszem mindent elmondtam. Elég érthetetlenül írtam le. Remélem megértitek, de szerintem magatoktól is rájöttetek volna, de a biztonság kedvéért leírtam.
Puszi Dalma.