5. fejezet: Fájó Emlékek

Másnap nem túl szívélyes fogadtatás várt, ami az időjárást jelentette! Határozottan állíthatom, hogy esik, ugyanis az ablakomon nem láttam ki és a vízcseppek is tömegével folytak végig, a sima felületű ablakomon.
- Ez remek - zsörtölődtem magamban.
Ha esik akkor esélyem sincs, hogy kiszabaduljak a házból, így bent kell poshadnom. Nem mintha problémám lenne a poshadással, csak szinte két éven keresztül csak ezt csináltam. Visszagondoltam az elmúlt időkre.

~#~

"Miért nem mész ki egy kicsit?" - hallottam anya hangját.
Szokványos délután volt. Amy alszik, apa dolgozik, anya takarít én pedig a leckeírás végén járok. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem tovább. Szomorú voltam, hogy alig három fejezet van hátra belőle és befejezem.
"Anya már nem is azért, de legalább negyven fok van kint!"
"És? Ez Los Angeles. Itt a forróság az alap."
"Igen, de ha kidugom a fejem azonnal lesül és valószínűleg az agyam is el ég."
"Jaj ne nyafogj már" - tuszkolt anya az ajtóhoz. -"Menny és érezd jól magad."
"Te most kidobsz a lakásból?"- háborodtam fel, de hamar nevetés lett a vége.
"Dehogy. Csak nem gondolod, hogy kéne egy kis levegő is? Nem csak itt bent ülni és olvasni?"- Ezen elgondolkodtam. De annyira nincs kedvem. Annyira meleg van odakint! Anya mintha olvasna a gondolataimban, vagy csak az arcomról? Kimondta az utolsó mondatát -"Ne szenvedj már! Azért jó, hogy meleg van, inkább fagyna le az orrod?"
"Talán jobb lenne!"- nevetve bólintottam.
"Na, menny már!"- és anya bezárta mögöttem az ajtót.
Ekkor vettem nyakamba a várost. A sétányokat és a partot. A butikokat és az éttermeket. A kaszinókat és a szállodákat. Ekkor keresztezett az utam Justin-nal a volt barátommal.

~#~

Inkább, nem gondolkozok tovább mielőtt még elkap a hányinger. Bár a gondolattól rám jött már, ahogy a fejemben kimondtam a nevét. Annyira utálom.
Még mindig fel tudom húzni magam rajta, hogy mekkora szemétláda volt. Egy tuskó! Egy balfék!
Sokszor káromkodtam a szemébe és szidtam le, de ahhoz képest, hogy egy gazdag ficsúr, rendesen be ijedt. Az új csaja és az egész társasága előtt aláztam porrá a kis mocskot. Szabályosan jó érzéssel töltött el, hogy ki kiabálhattam a világnak, hogy Justin Siggers egy tetű. Egy megcsaló szemét. Sok hasonló szóval illettem és azóta is megvetem az ilyeneket.
Le kell nyugodnom mert már a párnámat szorítottam. Nincs két éve, hogy ezt tette, de azért ez már tényleg beteges. Két éve gyűlölöm, amit meg is érdemel, de hogy még mindig felhúzom magam rajta az túlzás. Lehet, hogy mert azóta nem volt barátom, és ezzel talán örökre befellegzett a kapcsolataimnak. Sokszor előadtam ez a történetet már Jeni-nek is.

~#~

"Soha többé nem lesz barátom!" - nyavalyogtam és bezártam a szobája ajtaját.
"Olyan hülye vagy! Jó, hogy lesz!"- zárta be az előtte lévő nyitott könyvet.
"Te könnyen beszélsz! Neked ott van Jack akinek tetszel és ott van Alex akibe annyira belehabarodtál, hogy az már kimondatlanul, ne is haragudj a kifejezésért, de undorító. És a vak is látja, hogy ő is folyton-folyvást csak rád gond. Jöjjetek már össze, légy szíves!"- könyörögtem.
"Ez nem olyan egyszerű. Amúgy meg szerintem csak udvariasságból beszél velem."
"Jenny! Ide figyelj - leültem az ágyára megfogtam a vállát és megráztam. - Az nem puszta udvariasság, oké? Amikor minden reggel azzal kezdi a napot, hogy "Nagy szép vagy ma!" meg, hogy "Milyen jó a hajad!" vagy, hogy "De jó a sminked!". A sminked? Azt még egy lány is ritkán veszi észre nem, hogy még egy fiú. Alex teljesen beléd - hagytam egy kis hatásszünetet, csak a hatás kedvéért - szeretett."
"Jaj, dehogy!" - rázta le a kezem magáról. Most kell elő vennem a pszichológusi oldalamat.
"Miért kérdezi, hogy-hogy vagy?"- szóra nyitotta a száját, de fel emeltem a mutató ujjam és leintettem. - Milyen volt a délután? Az összes fiú tesz az ilyen kérdésekre, de ő minden áldott nap megkérdezi tőled. Ahogy rád néz. Azok a szerelmes szemek, ahogy bele bonyolódik abba amit mond neked, ahogy udvariasan segít mindenben neked. Ha épp elejtettél valamit, más átlépi vagy rosszabb esetben belerúg, ő pedig segít felvenni. - megint megfogtam a vállát és szembefordultam vele, jobban mint eddig. Mélyen a szemébe néztem és lassan, monoton hangon kezdtem hozzá beszélni. - Alex szeret téged és te is őt! Ti egy pár vagytok!
Jenny arcán megjelent az áhítatos és boldog mosoly és ebből tudtam, hogy végre elértem a célom és eljutott az agyáig az információ és a tény, hogy végre ideje tovább jutni az óvodás korszakon."

~#~

Hiányzott ezek az agyzsibbasztó beszélgetések. A nevetés és az esti filmezések. Egyszóval hiányzott a legjobb barátnőm Jennifer. Annyit agyaltam, hogy teljesen kiment az álom a szememből. Lementem és beindult a napom.

*

Este olyan életerős voltam mintha most keltem volna fel. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Álomba olvastam magam, és a pillanatnyi fáradtság erejével aludtam el, mit sem sejtve a körülöttem lévő életről.
Másnap megint kelletlenül keltem, mert pechemre az eső tovább esett. Lementem mire anyába ütköztem.
- Szia! - köszöntem morcos képpel.
- Szia! Miért vagy ilyen morcos? - nem válaszoltam csak kimutattam az ablakon. - Az időjárás!
- Azt mondtad nyári zápor! Egész éjjel esett! Örülök, ha nem lesz árvíz! - nyafogtam.
- Itt ez a jellemző, hogy sokat esik. Los Angelesben évente ha hatszor esett és akkor is csak maximum két három órát. Szokj hozzá!
- Jó! - mondtam életkedv nélkül. Megittam a kávém és felöltöztem.

*

Este lehunytam a szeme és reméltem, hogy azonnal elalszok, csak mert ha testileg nem is, de agyilag le voltam fáradva. Az egész napos gépezés és olvasás azért le tudja rendesen fárasztani az embert. A rosszabb, ami sajnos engem is megtalált, hogy ha olyan emberrel beszélsz MSN-en, akit a hátad közepére se kívánok. Justin és a szokványos kis beszámolója, hogy milyen volt a napja és, hogy mennyire hiányzok és vissza akar kapni. Hát ezt nem hittem el. Mostanság rákapott erre a vissza-akarom-kapni-Tiffani-t szokásra.

Tiffani üzenete:
"Mi van a többi lotyóra ráuntál? Kellene a friss!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Most mondjam, hogy igen?:D"
Tiffani üzenete:
"Undorító vagy! Undorodom tőled és minden dologtól ami csak hozzád kapcsolódik!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Amikor épp smároltunk, akkor nem volt semmi bajod velem!"
Tiffani üzenete:
"Az túlzás, hogy smároltunk. Te csókoltál, én meg vártam, hogy elvedd a számról a szád, hogy megüsselek! És ez így is történt!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Akkor nem ellenkeztél amikor járni kezdtél velem!"
Tiffani üzenete:
"Szánalomból! Annyi rózsát küldtél, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban! Ne is haragudj ez közel sem normális. Ez neked elvonási tünetek voltak vagy mi?"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Tudom, hogy szeretsz! Hogy még mindig oda vagy értem!"
Tiffani üzenete:
"Álmaidban maximum!"
Ezzel a lendülettel, be is zártam és ki is léptem.

Visszagondolva egész vicces, hogy megint meginogott az egója. Minden beszélgetés után úgy vállunk el, hogy enyém az utolsó szó. És mint látjátok ezt mindig is ki használom. Álom suhant a szememre és elveztem a képzelet világában.

*

Három napja, hogy itt ülök bent és a szó szoros értelmében, poshadok. Rendbe raktam a szobám, kétszer is, ami nálam már nagy szó. Biztos valami rendetlenségi fóbiám van! Vagy csak a friss levegő hiánya? Nem tudnám megmondani melyik is pontosan.
- Holnap suli! - mondtam félig letört és félig vidám hangon.
- Az jó nem? - kérdezte apa, de már a választ is tudta rá.
- Hát félig meddig. Vagyis persze egy kicsit jó, csak mi van, ha nem fogadnak be? Ha nem lesznek barátaim. Én leszek a kívülálló! A magányos lány!
- Jaj! Beszélsz itt butaságokat! Be fogadnak! Szép vagy, csinos, okos, kedves. Zárkózott ugyan, ezt anyádtól örökölted, de meg tudsz nyílni ha akarsz! Nem lesz semmi gond, ne aggódj.
Apának sikerült megnyugtatnia. A szülői segítség ami mindig is segített. Ránéztem apa barna hajára, belenéztem a barna szemébe és alaposan megfigyeltem az arcát. Mintha először látnám. A borostás arca, a szép szája. Annyira éreztem, hogy fájna elveszteni és, hogy mindent megtennék csak, hogy neki jó legyen.
- Mi az? - nyúlt az arcához.
- Semmi - mosolyogtam - csak szeretlek! Te vagy a legjobb apuka a világon. - ahogy ezt kimondtam Amy szalad le és apa ölébe vetette magát. Apa bal lábán ült és nekidőlt a mellkasának.
- Én is szeretlek titeket! A legjobb gyerekek vagytok, és a legcsodálatosabbak is. - jó erősen összeölelkeztünk, mikor meghallottam anya lépteit. Megállt. Pontosan, hogy hol azt nem tudom, de nem hallottam a parkettán a lépteit, így biztosan állíthatom, hogy a lépcsőnél megállt.
Két percig voltunk így körülbelül majd elengedtük egymást, mert már mindenkinek kezdett fájni egyes testrésze.
- Hát akkor én megyek aludni! - apa bólintott. - Jó éjt! - adtam puszit apának. - Jó éjt húgi! - nyomtam két puszit az arcára.
- Jó éjt! - hallottam meg apa hangját. Felmentem és közben hallottam meg apa hangját. - Jó lesz ha ma én olvasok neked mesét?
- Igen - hallottam Amy hangját. Miután felértem, bementem anya szobájába, de nem volt ott. Majd meghallottam egy halk sírást egy ajtó mögül és benyitottam. Megtaláltam anyát az üres szobában álldogálva kisírt szemekkel. Máris törölgetni kezdte a szemét amikor beértem és bezártam az ajtót.
- Ne! - kértem. Suttogtam nehogy túl nagy fájdalmat okozzak. - Kérlek! Miattam ne hagyd abba a sírást!
- Nem szeretem amikor így látsz! - szipogott.
- Ne butáskodj! - mondtam mintha én lennék a szülő, ő pedig a gyerek - Egy család vagyunk! Mindent túlélünk.
- Nagyon hiányzik!
- Nekem is. - gondoltam vissza egy tizenkét éves boldog arcú kislányra. Öt éve már, hogy nem láttuk. Halvány foltok vannak csak meg belőle, hogy milyen volt. Nem sokat emlékszem rá. Valahogy az agyam nem raktározta el, pedig tizenkét éves voltam amikor eltűnt.

~#~

"Lányok!" - hallottam meg anya hangját és a kislány és én is a hang irányába kaptuk a fejünket. - "Gyertek be, mára elég volt a játékból!"
"Jaj, mami" - nyöszörgött a kislány - "Miért nem játszhatunk tovább?"
"Mert besötétedett, és ideje aludni menni! Holnap innen folytathatjátok!"
"Jó" - egyeztünk bele a kislánnyal egyszerre.
"Fürödhetünk együtt?" - kérdeztem anyától.
"Persze!" - mondta anya és kézen ragadott minket. A kislánnyal együtt szökdécseltünk és meséltük lelkesen anyának, hogy milyet játszottunk az nap.

~#~

Ez az emlék az elmém egy töredéke volt. Sajnos nem sokat emlékszek a kislányra, de tudom, hogy nagyon szerettem és, hogy még mindig szeretem. Fájó emlékek maradtak meg róla.

~#~

"Sajnálom Mr. és Mrs. Pellinkton, de Valery-t nem találjuk sehol!" - hallottam meg anya zokogását. Én csak ültem a lépcső tizenegyedik fokán, pont, hogy anyáék ne lássanak és önkéntelenül is sírni kezdtem.
"Hogy érti, hogy nem találják sehol?" - apa hangja halk volt, de lehetett hallani a szomorúságot és dühöt. - "Meg kell találniuk!"
"Sajnálom uram, nem tehetünk semmit! Több, mint négy napja keresik az embereim, de még egy nyomot se találtunk, amin elindulhatnánk!" - anya hangos sírásban tört ki. Szürke nap volt a mi életünkben.
"Értem" - hallottam apa elgyötört hangját. - "Köszönjük!"
"Nagyon sajnálom, hogy nem tehettünk semmit." - állt fel a rendőr bácsi és bezárta maga mögött az ajtót. Anya végtelen zokogásban tört ki, én pedig lementem mert nem akartam egyedül áztatni az egereket. Leültem mellé és megöleltem.

~#~

Anyával együtt sírtunk. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen lenne ha itt lenne! Vajon más lennék? Nem tudom. De az biztos, hogy a hasonlóság a mai napig meg van bennünk, persze ha még él! Ha igen akkor hol? Hol bújkál? Miért nem jön haza?
Alvás előtt tettem fel ezeket a kérdéseket és megint rám tört a sírás. Könnyes szemekkel aludtam el.