6. fejezet: Kérdések hada

/Tiffani szemszöge/
Sose voltam a koránkelés híve, főleg a nyári napok után. Hiszen a nyáron, 9 előtt nem igen volt, hogy kidugtam az orrom a szobámból, most meg kelhettem hat órakkor. Mire kikászálódtam lett negyed hét. Sokat gondolkoztam azon mit vegyek fel. Mégis csak az első nap és a megjelenés... Ugyan kit érdekel, hogy nézek ki? Felveszem ami jól esik és kész. Nem fog érdekelni, ki mit gondol, fogadjanak el így és kész. Egy fekete cső szárú farmer és egy ing. Az ingre egy fekete mellény és elkönyveltem, hogy megfelel a saját ízlésemnek. Bementem a fürdőbe egy hajkefe keresése után. Nem szoktam meg még a rendet és az egyensúlyozott készülődést sem. Amikor nincs kapkodás. Persze ez is csak az első két nap lesz így és utána minden visszatér a szokványos kerékvágásba. A nem normális életembe. A hajkefével megfésülködtem és nem túl erős sminket raktam magamra. Egy kis szemfesték, épp, hogy csak látszik és a szájfény ami az első órán lekerül a számról. Lementem és meglepően néztem körbe. Bár halványlila elképzelésem sem volt mi az ami olyan meglepő. Minden ugyan olyan. Az agyamra ment volna a nyár? Kétlem!
- Jó reggelt! - mosolyogtam!
- Szia kicsim! Lehet egy kérésem? - nézett rám anya.
- Aha - kortyoltam a kávémba.
- Légy szíves elviszed a húgod a suliba? Csak mert ma hamarabb kell kezdenem a munkahelyemen. - Anya egy szállodát vezet, így gondolom sokszor lesz, hogy én viszem Amy-t suliba.
- Ja, persze!
- Köszi! Akkor én megyek mert elkések! - vette fel a táskáját, adott nekünk puszit, nyomott apa szájára egy csókot és el is ment.
- Úúú - nézett a kezemben tartott bögrére - én is kaphatok!
- Persze! - mosolyogtam és töltöttem egy pohárral.
- Köszi - mosolygott - mennyi az idő?
- 7 múlt, 4 perccel - néztem az órámra.
- Elkések! - állt fel apa és ott hagyta a kávét és mindent. Magára kapta a zakóját és nem épp állt valami jól rajta.
- Gyere megigazítom - odajött felemelte a fejét és hagyta, hogy babráljak a nyakánál. - Kész!
- Kösz, kicsim! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd Amy-nek is és az ajtó felé ment.
- Kocsi kulcs! - kiáltottam utána. Megfordult én pedig felé dobtam a kulcsot. Elkapta és rám mosolygott.
- Köszi! Sok sikert az első naphoz lányok!
- Köszi.Neked is! - kiáltott Amy apa után.
- Számból vetted ki a szót! - mosolyogtam.
- Pedig hozzá se értem! - nevetett saját viccén. 8 éves létére elég rendesen visszaszólt. Amy olyan mintha, nem is egy 8 éves lenne, hanem sokkal inkább egy 12 éves. Nagyon gyorsan fejlődik ami szerintem már beteges, de anyáék csak azt mondják "korán érő." Csak nekem fura? Hát, de mi lehet, ha nem ez?
- Mennünk kellene! - néztem az órámra ami 7:11-et mutatott.
- Oké! - felmentem a táskámért és már lent is voltam.- Mehetünk?
- Aha! - és Amy megindult az ajtó felé. Bezártam a lakás ajtaját és beültem a kocsiba. Amy hátul csücsült és vigyorgott.
Elindultam. Nem volt hangulatom rákérdezni a húgom fergetegesen jó kedvére, így inkább csak mentem előre. Bár a mentem szó nem épp a megfelelő. Inkább száguldoztam Clark Fork utcáin. Kiraktam Amy-t a sulijánál, sok sikert kívántam és tovább száguldoztam a főúton. Leparkoltam a sulinál és elkapott a pánik. Mennyien vannak? Vettem egy levegőt és kiszálltam. Hangtalanul mentem végig a nyüzsgő parkolón. Fütyüléseket hallottam és reméltem, hogy nem nekem szólnak. Egészen nyugodtam sétáltam, míg nem ütköztem valakibe. Vagy inkább az illető, direkt állt oda, hogy ne tudjam kikerülni. Végignéztem a parkolón és rájöttem, hogy nem is olyan lepukkant ez a hely.
- Szia! - hallottam egy férfi hangot.
Felnéztem és belenéztem az illető szemébe. Az én 167 cm-mel mindenkire felnézek. Láttam a vigyort a képén és tudtam, hogy ő nem puszta udvariasságból vagy kedvességből beszél velem, hanem hátsó szándéka is van. Még hozzá mocskos szándékok. Már nem volt kedvem a beszélgetéshez, de hát miért ne lennék kedves vele?
- Helló! - köszöntem csak a gesztus kedvéért.
- Joe Trascot! - nyújtott kezet.
- Tiffani Pellinkton. - ekkor hallottam egy kerék csikorgást és egy nevetést. Hátrakaptam a fejem és hallgatni kezdtem a beszélgetést.
- Legyőztelek bátyó! - nevetett a barna hajú srác.
- Na, csak várd ki a végét öcskös, lesz ez még máshogy is - szólt vissza a magas fekete hajú fiú.
Ez, hogy lehet? Hogy hallhattam a beszélgetést amikor, legalább 5 méterrel arrébb vannak? Ezt nem hallhattam, hiszen nem is kiabálnak! Mi van velem?
- És elkísérhetlek az első órádra? - kérdezte Joe. Ja igen, ő is itt van. Teljesen megfeledkeztem róla.
- Nem kell, kösz! Magam is oda találok! - mondtam hideg hangon.
Megkerültem és bementem. Na, egy letudva, maradt 999! Jót nevettem saját viccemen!
Hátrafelé néztem, amikor hirtelen beleütköztem még egy személybe.
/Chad szemszöge/
Elgondolkozva mentem a következő órámra és egyre csak Maggie-n járt az eszem. Pontosabban a húgom látomásán. Megijedt a látomástól ami rá nem jellemző. Hiszen engem látott és egy személyt, de mintha csak a személy körvonala lett volna. Majd hirtelen minden visszatért a való világba. Ki az a személy? Soha nem volt még olyan, hogy Maggie ne látott volna valakit.
Egyre csak ezen törtem a fejem amikor egy apró és törékeny lányba ütköztem. Reflex szerűen kaptam el a derekát nehogy hátra essen.
- Ne haragudj! - hebegte és eligazgatta a táskát a vállán, nem nézett a szemembe.
- Ugyan! - legyintettem. - Én is figyelhettem volna egy kicsit jobban- még mindig nem nézett rá. - Ugye semmi bajod?
- Nem, semmi - mosolyogva nézett rám. Majd miután belenéztem a barna szemeibe, mintha belém ütött volna a mennykő, a gondolataim darabokra esett. Láttam a szemében, hogy felismer. A szeme elkerekedett, ahogy az enyémet nézte és egyszerűen lefagyott. Nekem másodpercek alatt ugrott be az erdős jelenet.
Ott áll mereven, pánik és félelem közepette és a szemembe nézett. Majd pár másodperc múlva rohanni kezdett. Meghallottam a sikítását és kevesen múlt, hogy utána rohanjak és megnézzem jól van-e. Fontos lett a számomra!
Most, hogy a karjaimban van, annyira hihetetlenül gyönyörűen, hogy az leírhatatlan, rájöttem, hogy meg kell szereznem. Hogy nekem egy barátság nem lesz elég. Én többet akarok! Én szeretnék az lenni aki esténként megöleli és elköszön tőle. Na, igen ez elég lehetetlen lenne. Hiszen félig ember félig tigris vagyok. Ő pedig egy ember, akinek érzései vannak és törékeny akár egy faág. Ez egy nagy őrültség. Soha nem lehet az enyém...
- Ne haragudj, de...de mennem kell! - kimászott a karjaimból és tovább ment a folyosón.
Fel se tudtam fogni, hogy elment. A félelem átjárta minden porcikám. Okos lány és eszes. Kizárt, hogy sokáig tartana, rájönnie, hogy ki is vagyok igazából, vagy inkább mi. És még a nevét se tudom. Én hülye! Hagytam elsétálni a világ legszebb lányát mellettem, ellenkezés nélkül. Mi van eszemre ment az emberi kaja vagy mi? Este futnom kell, az biztos.
Tovább mentem mire a húgommal és a barátjával találkoztam.
- Szia Chad! - örült Maggie nekem, mint mindig szokott.
- Helló - szóltam vissza kicsit nyersebben a kelleténél. Az én apró alig 160 cm-es húgom azonnal tudta, hogy valami nagyon foglalkoztat így magára se vette.
"Mi a baj Chad?" - hallottam a gondolatait.
- Csak ez a lány! Sehogy se tudom kiverni a fejemből.
"Milyen lány?"- már szóra nyitotta a száját, de én előbb válaszoltam, mint, hogy a hang ki jött volna a torkán.
- Aki az erdőben is volt! Akivel találkoztam! Most pedig...-szakított félbe.
- Egymásnak mentetek - fejeztem be a mondatom.
- Tudtad? - háborodtam fel.
- Persze, hogy tudtam. - nevetett majd gyors magyarázkodásba kezdett. - Vagyis inkább csak sejtettem, mert nem tudtam kivel fogsz összeütközni, de azt, hogy fogsz azt biztosra vehettem - nevetett. Angyali hangjával, mindig mindent elér nálam, ami most is bevált.
- Hihetetlen vagy! - förmedtem rá.
- Köszönöm!
- Nem bóknak szántam! - vetettem oda fokhegyről. A világért se akartam volna megbántani, de most nagyon dühös voltam a húgomra.
- Tudom! - nevetett és Jason-nal együtt tovább mentek. Ez a Tör pilla tényleg lehetetlenül önfejű, de azért szeretem.
Beléptem a terembe és elfoglaltam a helyem, a bátyám mellett. És máris jöttek a viccek, ami csak szerinte viccesek. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy mit zagybál a bátyám.
- Ne fárassz már, Ryan! - förmedtem rá. Persze ő csak nevetett azon, hogy én mennyire ideges vagyok. A leteremtést már megszokhatta.
- Jaj ugyan! Mi a baj? Meséld csak el szépen Ryan bácsinak! - beszélt hozzám, mintha 5 éves lettem volna.
- Ryan! - szólítottam meg és épp egy jó oltáson törtem a fejem, ami végre elhallgattatja, legalább egy röpke percig is. - Mit akartál ezzel a gügyögéssel? Egy 5 évesnek ne csináld mert menten elsírja magát.
Ez azért megsértette, de a gondolatai más sugalltak.
"Haha! Engem szeretnek a gyerekek! Ezt még visszakapod, öcsi!"
Jót nevettem ezen, mire felém fordult és leteremtett.
- Kifelé a fejemből! - ettől csak még jobban nevettem. Sokszor szoktuk ezzel húzni a másik idegeit és mint mindig most is nagyon jól szórakoztam. Pechemre bejött a tanár és megkezdte az órát...
/Tiffani szemszöge/
Tovább a gondolataimba merülve, hánykódtam a gyerekek között, keresve a 48-as termet. Az érintése, a szeme... Mind elvarázsoltak. Nem - parancsoltam magamra - nem engedhetem, hogy bekússzanak a gondolataim közé. Most nem!
Mentem tovább várva a csodára, hogy egyszer csak előttem terem egy ajtó amire az lesz írva: 48-as terem.
- Szia! - hallottam egy fiú hangot. Biztos nem nekem köszönnek, így tovább mentem. - Hé! Hozzád beszélek - még mindig mentem nem foglalkozva a fiúval. Majd mellém ért és lehajolt.- Mi van a füleden ülsz?
- Tessék? - zökkentett ki.
- Semmi - nevetett.
- Ne haragudj, azt hittem másnak szólsz!
- Nem történt semmi. Új vagy igaz?
- Igen! - mosolyogtam.
- Honnan jöttél? - faggatózott. Na, most tényleg érdekli vagy csak akar valamit? Az utóbbira szavazok.
- Los Angeles!
- Az kafa. Nem igazán láthattál esőt!
- Hát nem - nevettem.
- Segíthetek? - kérdezte csak mert a térképet fürkésztem.
- Miből gondolod, hogy segítség kell nekem? - néztem rá.
- Miből gondolod, hogy nem? - nevetett és megfordította a térképet. Így már mindent sokkal jobban ki tudtam venni. Gyorsan átfutottam a szemem majd begyömöszöltem a táskámba, és akárhogy is, de ön felett nevetésben törtünk ki. Már kérdezni szerettem volna, hogy-hogy hívják amikor egy lány ugrott az ölébe és megcsókolta. Ezek szerint tévedtem. Tényleg csak barátkozni akart.
- Szia! - hagyták abba a csókolózást. Most néztem csak végig, hogy-hogy is néz ki a srác, csak mert a nevét nem tudom. Magas, barna hajú. Elég jó kondiba van, meg kell hagyni. Hosszú, farmer gatya, hosszú, barna pulcsi, gördeszkás cipő. Nagyon jól néz ki. Hát meg kell hagyni, helyes, kedves(az eddigiek alapján), jól néz ki.
- Szia! - hallottam a lány hangját. Most láttam csak, hogy milyen szép. Barna hosszú haja van. Az arca nagyon szép. A bőre fehér, de szerintem ez itt az alap. Barna, nagy őzike szeme van. Amit nem igazán szeretek, de neki nagyon jól állt. Egy hosszú, csőnadrág, egy lila felső és egy "V" kivágású fekete pulcsi. Bár alig ha pulcsi. Csak egy kis vékony hosszujjú, a könyökéjig feltűrve. Csinos, vékony. Velem egy magas körülbelül. Egyszóval tökéletes. Bizonyára minden srác kedvence és azzal, hogy együtt van a fiúval sok reménykedő kamasz szívét törte össze.
Ezen jót mosolyogtam.
- Basszus! - hallottam meg a srác hangját. - Mekkora bunkó vagyok! - nem igazán értettem miért is. Felém fordult és mutogatni kezdett. - Kicsim ő - nézett rám kérdőn, bizonyára a nevem miatt.
- Tiffani - mosolyogtam.
- Igen Tiffani. Szóval Tiffani ő meg a barátnőm Andy!
- Szia! - mosolyogtam.
- Szia! - mosolygott ő is. Kedves volt velem. Na, még kedves is ez már igazságtalanság. - Hogy vagy?
- Egész jól!
- Ezt, hogy érted?
- Csak eddig két srácba ütköztem és még csak alig 15 perce tartózkodok a suliba - nevettem. A többiek is velem együtt nevettek. - Nekem sajnos mennem kell.
- Hol lesz órád? - kérdezte a srác, a kinek még mindig nem tudom a nevét.
- A 48-asba.
- Nekünk is - mosolygott Andy és hárman indultunk tovább. Szerencsémre jó irányba haladtam eddig is, így nem voltam annyira béna mint én az gondoltam.
- Dave! - nézett Andy a barátjára. - Tudsz valamit Peter-ről és Anna-ról.
- Nem, de biztos jöttek suliba.
- Ja biztos! - hagyta annyiba a dolgot Andy. Szóval ezek szerintem David-nek hívják a srácot. Jó tudni!
Nemsokára lefékeztek egy terem előtt és bementünk. Az ajtón láttam a 48-as terem feliratot így hálát adtam az égnek. A tanár elmondta, mire számíthatunk az irodalom órát illetően. Majd elmondott ezt-azt és belevágtunk. Jóformán az órán semmit nem vettünk. Átnéztünk pár idézete és könyvet amit jó lenne elolvasni. Majd kicsengettek. A következő szünetben megismerkedtem, David és Andy másik három jó barátjával. Peter-rel, a barátnőjével Anna-val és Dean-nel a magányos farkassal. Tesi órám jött így bementem az öltözőbe és felvettem az egyen cuccot. Rövid sötétkék nadrág és fehér atléta. Semmi extra. Kétszer annyian voltak, mint azt én vártam volna. Ezek szerint összevont óra lesz. Vagy ez itt mindig így szokott lenni.
Körbenézetem és megláttam a fiút akibe reggel ütköztem. Nem Joe, hanem a másik. Újra éreztem az érzést. Ahogy belenéztem a szemébe és tudtam valahol már ugyan így meredtem rá. Ahogy a keze a derekamon volt, egy pár hőfokkal hidegebb volt mint az enyém, vagy bárkié, de ez biztos csak mert fázott. Bár ez a hidegség nem vol olyan mint amikor egy jégcsapot nyomnak hozzád és az elkezd olvadni. Ez olyan, mintha egy szilárd követ nyomnának nekem, de mégis annyira puha. Ahol megfogott megint átjárt a melegség. Szabályosan égette a helye ahol a keze volt. Óóó és azok a gyönyörű szemek, ahogy...
- Tiffani! - riasztott fel Dave a gondolkozásomból. Akkorát kiabált a fülembe, hogy szerintem beszakadt a dobhártyám.
- Áú - kaptam a fülemhez.
- Ne haragudj, de legalább 6-szor szóltam. Azt hittem meghaltál állva vagy ilyenek.
- Ááá. Roppant kedves vagy! - nevettem, mire az ő arca is el lágyult. - Csak egy kicsit elkalandoztam.
- Egy kicsit? Az nem kifejezés! És hol jártál, talán már Svájcnál? Csak mert annyira elkalandoztál. Ki tudta meddig jutottál. - nevetett. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Valahogy vissza kell vágnom, de jó szó nem jön most a nyelvemre. Oldalra néztem és megláttam egy törülközőt. Egy törölköző? Mindegy, nekem megfelel. Kacéran David-re mosolyogtam majd teljes lendületből oldalba vágtam a törülközővel. Persze meg se érezte, az Istenadta. Majd ezt eljátszottuk egy párszor mire már nekem kezdett fájni a kezem. Sokan minket néztek. Megálltam és lemeredtem. Mindenki érzése egyszerre tolult a fejembe és nem tudtam kiigazodni. Mindenkinek ugyan az volt a véleménye és az érzése, hogy: Mit csinál az a két hülye gyerek?
- Olyan sutyerák vagy! - jelentettem ki felháborodottan.
- Mi vagyok? - nézett rám.
- Sutyerák! - jelentettem ki, próbálva valami durcás képet megütni.
- Az meg milyen szó? - értetlenkedett. Hé! A sutyerák igen is jó szó. Pont illik az ilyen hülye gyerekekre, mint David.
- Én féle! - nevettem.
- Most, hogy mondtál rám egy igen érthetetlen szót, miért is vagyok olyan? - kíváncsiskodott és lehajolt, hogy megmutassa mennyire kicsinek tart.
- Mert - kezdtem bele - meg se érzed ha ütögetlek. - elnevette magát én pedig próbáltam durcás képet vágni, de nem igazán jött össze. Azt hiszem utoljára 9 évesen dúrciztam.
- Jaj drága, ez semmi más, mint kő kemény izom - feszítette be a kezét. Rátettem az enyém és lenyomtam.
- Na, vegyél vissza a képedből! - nevettem.
- Jól van na! - ölelt meg és nevette. Jól éreztem magam. Olyan mintha a testvérem lenne és mégsem az. Fura!
Tesiről kiérve, átöltöztem és nyelvtanra mentem. Bementem a terembe és egyszer csak megint átfutott az agyamon a reggeli incidens. Leültem egy üres helyre és vártam, hogy becsöngessenek. A padtársam a némaság királya lehet, csak mert meg nem szólalt. Elkönyveltem, hogy ez egy néma óra lesz, de akkor megfordult minden.
- Helló! - hallottam meg a bársonyos hangját.
- Szia! - néztem rá, de el is kaptam a fejem azonnal. Annyira hihetetlenül gyönyörű, hogy az már kétség kívül ellenállhatatlan, de mégis annyira sugall valami, hogy nem szabad belebonyolódnom, mert megjárom. Igazából nem tudom mi is volt ami ennyire visszahúzott, de rá hallgattam.
- Chad Colman! - mutatkozott be, de a kezét nem nyújtotta.
- Tiffani Pellinkton! - mutatkoztam be én is. A könyökömmel lelöktem egy jegyzetet és rekord sebességgel kaptam utána. Na, ez meg mi volt? Hamarabb nyúltam alap után, mint, hogy az földet ért volna. Ez nem stimmel. Én nem vagyok ilyen ügyes. Rendszerint amikor felveszek valamit, akkor még egy dolgot lelökök. Én szerencsétlen vagyok. Most meg gyors, és nagyon jól hallok! Mi van? Kifújtam a levegőt és vártam, hogy elszálljon a fejemből minden de nem tette.
- Mi az? - hallottam meg Chad hangját!
- Csak...- kezdtem volna bele, de inkább abbahagytam. Nem mondhatom, hogy csak elegem van abból, hogy minden megváltozott körülöttem. - Mindegy!
- Nem nem az! - ellenkezett.
- Csak, néha el szeretném, hagyni a gondolataim. Egy kicsit kikapcsolni és nem gondolkozni. Csak az a baj, hogy akármerre megyek mindig velem jön. - néztem rá. Lenézett a lapjára és elnevette magát. Vagy inkább felkuncogott. Akárhogy is aranyos volt.
- Tudom milyen érzés! Nem túl kellemes!
- Hát nem! - hagytam rá. Az óra többi részében nem is beszélgettünk megszólalt a csengő én pedig matekra mentem. Nem szeretem a matekot és nem is igazán van hozzá agyam, de ha kell összehozok egy négyest. Beültem a padba és az óra nagy része azzal ment el, hogy a tanár egy másikkal beszélgetett. Matek után enni mentem a többiekkel az ebédlőbe. Leültünk és olyan átlagosan körbenéztem. Majd megakadt a szemem egy asztalon és elszörnyedtem. 6 személy ült és beszélgetett. Nem ettek semmit, épp, hogy csak egy-egy falatot. Chad ott ült és vele az egész társaság. Kizárt, hogy ennyien testvérek legyenek. Akkor a magas fekete hajú, megcsókolt egy alacsony szőkés barna hajú lányt. Ebből tudtam, hogy ők járnak. A szemem tovább siklott az asztalon. Egy kicsi, vöröses-barna hajú lányt egy fekete hajú fiú karolta át. Akkor ők is együtt vannak. És maradt két ember. Az egyik Chad a másik meg bizonyára az öccse, csak mert fiatalabbnak kellett lennie. Szökés-barna haja volt. Egyre csak bámultam őket amikor a magas, fekete hajú srác felém nézett. A szeme akár a tigrisé. Ugyan olyan ledermedt volt.
- Az a ... - fejeztem be a mondatot. Mindenki felém nézett az asztalnál én pedig egy jó kifogást kerestem.
- Szép káromkodás! - nevetett Dean.
- Kösz! - nevettem. Kérdések tódultak a fejemben. Még egy fizika és mehetek haza. A fizika egy jó tantárgy szeretem. Bementem és egy üres padhoz ültem le. Azzal ment el az óra, hogy a tanár úr beszámolt a nyárról amit úgy adott elő mintha épp egy felfedezés lenne. Akkora élvezettel, mint amikor egy 5 éves örül a csokinak. Bár csak szerinte volt vicces. Az osztály fellélegezett amikor megszólalt a csengő és mindenki kisurrant az ajtón. A parkolóhoz mentem. Útközben összefutottam a srácokkal. Mentem tovább amikor hirtelen megijedtem a látványtól. Odamentem és megálltam a kocsimnak támaszkodó alak mellett. Pont úgy dőlt az ajtónak, hogy nem tudtam volna beszállni és elhajtani. A kocsikulcs a kezemben, a telefon a zsebemben, a táskám a vállamon és a kérdések a fejemben, amik nem hagynak nyugodni.
- Ryan Colman!
- Helló! Tiffani Pellinkton! - lassan el fog kopni a nevem annyit használom.
- Jó tudni! - és ezzel eldőlt a kocsimtól és kikerült.
- Ennyit akartál? - néztem rá furcsán. Csak a nevemet? Akkor miért nem kérdezte meg az öccsét?
- Ja! Mi mást! - ezzel a mosollyal el is fordult. Ez egy olyan lesz-még-közünk-egymáshoz mosoly volt.
Beültem a kocsimba és hazamentem. Szerintem senkinek nem volt még ilyen első napja. Anya, Amy és apa is hazaért. Ellébecoltam az egész délután és csak arra lettem figyelmes, hogy besötétedett. Nem voltam fáradt, de hamar megfürödtem és lefeküdtem.Fekve jobban megy a gondolkozás. A kérdések csak úgy hasogattak a fejemben és sehogy se tudtam kiverni a fejemből Chad Colman-t. Ezzel a gondolattal álom suhant a szememre.