8. fejezet: A titok feltárul

Sziasztok!
Na, ennyit a nagy alkotói válságomról. Itt van egy teljes fejezet ami egyenesen 10 oldal. Nem kereken, olyan 9 és egy fél. Most sok ötletem, van és kezd szét durranni tőle a fejem, úgyhogy majd ki kell írnom belőle, de, hogy mikor azt nem tudom. Nem ígérek időpontot a frissel kapcsolatban, majd meglátom. Jó olvasást. Puszi.

/Tiffani szemszöge/
Álltam és bámultam. Próbáltam felfogni az előbb történteket, de valahogy nem tudtam. Nem tudtam elhinni, hogy itt termett, hogy megmentett, és ahogy meggyógyított.
Ránéztem a karomra hogy nem tévedek-e, de nem. A kezemen nyoma se volt a vérző sebnek. Hogy lehetséges ez?
Kezdek hinni annak a sok sületlenségnek, amit olvastam a könyvekben. A misztikus lényekről és a különleges erőkről. Te jó Isten! Hova kerültem?
Beszálltam a kocsimba ugyanis elkezdett esni az eső és nem akartam ronggyá ázni. Gyorsan hazamentem és rögtön beszálltam a jó meleg vízzel teli kádba, hogy elernyedt testrészeimet kicsit kiáztassam. Így gondolataimba merülve élveztem a habokat.
*
1 hónapja már, hogy itt vagyunk. Nem is kell mondanom, hogy Colman-ék még nagyobb élmény és kíváncsiság lett a számomra, mint eddig. A sulit megszoktam nem olyan vészes, kibírható.
Az ágyamon feküdtem és néztem a plafont. Mostanság szokásom bámulni, pedig aztán semmi érdekes nincs rajta. A lap topom mellettem volt és zene szólt belőle, amely bejárja az egész szobát.
Gondolataimba merülve figyeltem a mennyezetet, amikor megszólalt a telefonom.
- Szia, Jeni.
- Halihó tündérke! Mi van veled?
- Semmi különös. Élek!
- Ebben reménykedtem! Fura a hangod – vált kíváncsivá egyben aggodalmassá a hangja – minden oké?
- Fogjuk rá.
- Mi történt?
- Semmi… csak. – itt abbahagytam. Nagyon jól ismerem Jennifer-t és ami azt illeti tanács is kéne, de tényleg elmondhatom neki?
- Csak?
- Van egy srác! – vettem erőt magamon.
- Jól hangzik! Folytasd!
- Csak, hogy ő nem az az átlagos fajta. Olyan különleges.
- Mármint?
- Emlékszel a könyvekre, amiket olvastam és te is elolvastál később? Azon viccelődtünk, hogy milyen lehet alakváltó lenni. Meg, hogy ha van egy titkod, akkor az milyen.
- Emlékszem. – most már az ő hangja is visszafogott és komoly lett.
- Na szóval, szerinted a srác…
- Nem mondanád meg a nevét? – vágott a szavamba.
- Chad!
- Köszi! Szóval?
- A bőre hideg, és fehér. Nagyon kedves és táplálkozik emberi étellel. A szeme teljesen átlagos, semmi különös elszíneződés vagy ilyenek.
- És mi ezzel a probléma?
- Az, hogy azt hiszem – vettem egy mély levegőt majd kifújtam. – beleszerettem.
- Az már gond! Mondjuk jó is meg rossz is egyben.
- Ugye? Mit tegyek?
- Mennyire szereted?
- Nagyon szeretem!
- Mármint nagyon-nagyon szereted?
- Igen nagyon-nagyon szeretem.
- De hisz ez csodálatos! Szerelmes vagy!
- Nem a megfelelő fiúba. Amúgy szerintem egyáltalán nem csodálatos.
- Szerintem pedig ő a megfelelő, de Tif, hiszen neked is van egy titkod.
- De az más!
- Nem mondanám. Tudsz olvasni az emberek érzéseibe és befolyásolni tudod azokat, szerintem azért a tét ugyan az.
- Jó. Igaz, de kíváncsi lennék ő vajon micsoda?
- Honnan veszed, hogy valami?
Felültem az ágyamon, leállítottam a zenét és lementem inni ugyanis a beszédtől kiszáradt a torkom.
- Ugyan Jeni tuti az.
- Miért is?
- A bőre, a viselkedése, a kinézete, ja és ott van még a családja is.
- Mi van velük?
- A bátya halál jó fej. A húga egy tündér, viszont az öccse szerintem utál.
- Miért utálna?
- Nem tudom. Mert ideköltöztem?
- Hülye vagy!
- Kösz!
- Jó bocs – nevetett. – de szerintem csak zavart és kész.
- Hát én ezt nem értem.
- Te mondtad, hogy Colman-ék különlegesek! Most megkaptad!
- Kösz!
- Na, jó, de mennem kell. Anya is mondta, hogy segítsek meg ilyenek szóval, megyek. Majd beszélünk.
- Oké!
- Vigyázz magadra és hidd el, hogy te még össze fogsz jönni azzal a Chad Colman-nal.
- Persze! Nagyon hihető.
- Majd meglátod! Szia, nagyon szeretlek és vigyázz magadra.
- Én is szeretlek és te is, szia!
Letettem a telefont. Belekortyoltam a szénsavmentes vízbe és leültem a pulthoz. Anya épp jött ki a fürdőből és odajött hozzám. Pontosabban a tűzhelyhez, ahol eddig is szobrozott.
Pár perc múlva próbáltam kiszedni anyából, hogy mégis mi vagyok, ugyanis ezek a furcsa dolgok nálam tovább fokozódtak. A reflexeim nagyon gyorsak, a hallásom akár a legjobb ragadozóé. Nagyon erős és gyors vagyok és futás közben olyan vagyok akár a villám.
Lassan vitába keveredtem anyával, amikor csengettek. Anya ment ajtót nyitni és pedig még egy kortyot ittam. Hallottam, ahogy lenyomja a kilincset, majd kinyitja az ajtót. Nem fordultam meg, csak amikor nagyon ismerős hangot hallottam.
- Szia anya! – hangzott egy női hang.
- Valery? Tényleg te vagy az? – hallottam, hogy anya zokogni kezd. – kislányom! Édes kislányom!
Nem bírtam ki, hogy ne forduljak meg. Láttam, hogy anya csak sír és sír és öleli a nővéremet. Egyelőre csak dermedten ültem és hallgattam anya beszédét, mely a zokogástól alig volt érthető. Körül belül 5 percig álltak az ajtóban, míg anyának sikerült lenyugodnia. Leszálltam a székről és komor képpel oda mentem hozzájuk.
- Szia Tiffani! – ahogy kedvesen hozzám szólt nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjam el.
- Valery! – ugrottam egyenesen a nyakába.
- Hugi! – fogta át a derekam.
- El sem hiszem, hogy tényleg te vagy az.
- Pedig igen!
- Te jó ég! Nem lehet!
- Mégis! – nevetett. – Mennyit változtál és milyen szép lettél.
- Ez rólad is elmondható. Hihetetlen! Annyira, te meg én és mind a ketten itt és te és á.
Nem sikerült összefüggően beszélnem, aminek az lett a vége, hogy Valery kinevetett.
- Nyugodj meg! Nem tervezem, hogy egy ideig messze legyek a családomtól.
- Komolyan? – kérdeztem ledermedten.
- Hiszen most jöttem, nem? – nevetett.
- De! – mosolyogtam.
Valery lepakolt és a konyhapulthoz ültünk.
- Éhes vagy? – kérdezte anya Valery-től.
- Én igen! – válaszoltam mosolyogva.
- Én is!
- Akkor jó.
Egy jó nagy adag ebédet rakott elénk, amit meg is ettünk, mind a ketten az utolsó szálig.
- Látom az étvágyad az nem változott.
- Nem szerencsére. – nevettek.
- Akkor jó.
- Anya nincs itthon egy kis fagyi? – kérdeztem, csak mert fagyi hiányom volt.
- Azt hiszem, van, de csak dobozos.
- Az tökéletes. Kérsz? – néztem Valery-ra, de úgy, hogy a vigyort nem tudtam lekaparni a képemről.
- Ki nem hagynám.
- Édességmániás, ahogy én is.
Fogtam két doboz fagyit, két kiskanalat és felrángattam Valery-t az emeletre. Gyorsan megmutogattam a szobákat. Amikor Amy-éhez értünk, mosolyogva nézett rám.
- Van egy 8 éves kishúgod.
- Tudom! – mosolygott. – Jaj, úgy hiányoztatok.
- Te is nekünk. – öleltem meg.
- Amúgy Amy hol van?
- Suliba. – erre csak elmosolyodott és kijöttünk a szobából.
Bevezettem a szobámba és leültünk az ágyra. Pontosabban befészkeltük magunkat. Neki dőltünk a falnak, a lábunkat felhúztuk és belekezdtünk a beszélgetésbe.
- Jaj, istenem! Én még nem tértem magamhoz. – kanalaztam be egy kis fagyit.
- Mert?
- Mert itthon vagy és annyi ideje, hogy elmentél, most mégis itt vagy, és jaj. – nem tudtam rendesen befejezni a mondatot.
- Hát én se tudom még felfogni.
- De mit csináltál? Hol voltál?
- Emlékszel arra, hogy a szomszédunk mondta, hogy beírattat egy tehetségképző iskolába?
- Aha.
- Hát én elmentem.
- Komolyan?
- Igen, szóval oda jártam. És mostanra befejeztem a sulit.
- De csak most múltál 17, ahogy én is.
- Igen, de már befejeztem.
- És ott tanultál rendesen?
- Hát úgy volt, hogy ez egy rendes iskola, de még ezen kívül zenei órák is voltak.
- És hogy hogy most jöttél vissza?
- Mostanra kiképeztem magam rendesen – nevette el magát.
- És milyen hangszeren tudsz játszani?
- Gitár, zongora és dob.
- Ennyi mindenen? – kérdeztem hitetlenkedő hangon.
- Hát tudod, az ember sok mindent megtanul az évek alatt, de veled mi van?
- Semmi.
- Na persze. Hallottam, hogy egy lánnyal telefonáltál mielőtt megjöttem? Milyen srácról is volt szó?
- Hogy hallottad?
- Nem kellett volna? – kérdezte kíváncsian.
- Nem tudom, de hisz akkor még nem voltál itt.
- És?
- Ezek szerint neked is kitűnő a hallásod!
- Ahogy neked is, de te ezt tudtad.
- De én! Ezt nem értem!
- Micsodát?
- Anya nem mondja el, hogy mi vagyok, de én tudom, hogy valami nem oké velem, hiszen…
- Gyors és erős vagy. Kitűnő a látásod és a hallásod. – fejezte be a mondatomat.
- Igen. Ahogy mondtad.
- Szóval nem tudod.
- Micsodát? – kíváncsiskodtam. Mit nem tudok már megint?
- Hogy különleges vagy!
- Azt tudtam.
- Igen, de azt nem, hogy ez családi vonás.
- Családi vonás? – nyeltem félre, mire rám jött a köhögő roham.
- Igen. Azt nem tudom, hogy honnan ered, mármint, hogy anya vagy apa, de azt tudom, hogy – itt elhallgatott.
- Hogy? – kérdeztem halkan és visszafogott hangon.
- Hogy alakváltó vagy.
- Hogy alakváltó? – pánikoztam be – Mégis mivé változok át?
- Jaguárrá.
Azt hiszem, most fogok meghalni. Én és az átváltozás, főleg úgy, hogy jaguárrá? Egy szőrös valamivé, melynek 4 lába van?
- Nem ez kizárt! – ellenkeztem.
- Nem az!
- Tuti összetévesztesz valakivel!
- Hogy tévesztenélek? Az ikertestvérem vagy.
- Jó, de akkor is. Én nem! – felálltam és sétálgatni kezdtem a szobámban, Valery pedig a szemével követett merre megyek.
- Na, jó! Szoktál remegni?
- Igen.
- Meglepetten gyorsan mozogsz?
- Igen.
- Rendkívül jól hallasz?
- Igen.
- Nagyon erős vagy?
- Gondolom. – ezt nem tudtam biztosra.
- Egyre jobban hallod az emberek érzéseit?
- Igen.
- Gondoltam. Eddig ez nem volt így!
- Tudom.
- Jaj Tiffani térj már észhez! Szerinted ez mi miatt van így? – válaszoltam volna, de ő már megválaszolta a saját kérdését. – Mert átváltozós időszakodban vagy.
- Veled ez mikor volt? – kérdeztem csöndesen és megrémítettek a tények, amelyek igazat mondtak, félig állat vagyok!
- Fél évvel ezelőtt.
- De én félek! Nem tudom, hogy kell ezt irányítani, hogy kell használni. Sőt még átváltozni se tudok. – nőtt rajtam túl a pánik.
- Megtanítalak mindenre, ha szeretnéd.
- Szeretném!
- Persze, hogy szeretnéd! – nevetett, mintha ez olyan alapvető tény lenne. Felállt és megfogta a kezem.
- Gyere csak.
- Hova megyünk? – kérdeztem, mert nővérkém az ajtó felé rángatott.
- Ma este átváltozol!
- Hogy micsoda? Anya nem fog elengedni!
- Fogadunk? – kérdezte nevetve.
- Úgy is nyersz! – törődtem bele.
- Szerintem is! – rohantunk le a lépcsőn. Apa még nem volt otthon, így talán könnyebben elmehetünk.
- Anya! – váltott kedves és kicsit könyörgő hangra Valery. – arra gondoltunk Tiffani-val, hogy el szeretnénk menni egy kicsit levegőzni.
- Hát én nem is tudom! Biztos? Nem ismeritek még a környéket.
- Ugyan, én már másfél hónapja itt lakok. – legyintettem.
- De az nem azt jelenti, hogy ismered is.
- Jaj, légy szíves! – könyörögtünk egyszerre.
- Hát legyen! – egyezett bele anya.
- De jó! – ujjongtunk együtt.
- 6-ra itthon legyetek.
- Oké! Szia – rohantunk ki az ajtón.
Egyenesen az erdőbe mentünk, ahol már egy jó ideje nem jártam. Egy kicsi tisztásra vezetett, ami nem volt túl messze az erdő szélétől.
- Most gondolj valamire, vagy valakire, aki nagyon idegesít, amitől – kezdett gondolkozni – mérges leszel. – csettintett a kezével. – és koncentrálj arra, hogy átváltozz.
- De mire koncentráljak, amikor nem is tudom, mire kell?
- Ne beszélj – parancsolt rám – csak koncentrálj.
Úgy tettem, ahogy azt Valery mondta. Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam egy dologra, ami most történetesen a volt barátom volt, aki aztán nagyon idegesít engem. Éreztem, hogy a testem remegni kezd, megint, úgy, mint máskor, és amikor kicsit elkezdetek fájni a testrészeimnek, hogy így remegek, abba akartam hagyni, de nem tettem. Tovább koncentráltam, mert kíváncsi voltam, vajon tényleg mi vagyok és ki. Muszáj megtudnom, nem élhetek egy maszk mögött, mellyel azt mutatom, átlagos vagyok pedig mégsem. Egyszer csak megtörtént. Félelmemben kinyitottam a szemem és láttam, hogy a lábaimat mancsok váltják fel és mit ne mondjak, de elég szőrösek voltak. Elmosolyodtam ugyanis sikerült meg csinálnom. Átváltoztam – mondtam ki büszkén magamban.
Felnéztem Valery-re aki igazán büszke fejjel nézett rám. Elmosolyodott majd letérdelt és jó szorosan megölelte bundával fedett nyakamat.
- Jaj, én tudtam. – suttogta a fülembe. – annyira ügyes vagy. Úgy szeretlek.
Szeretlek? Tényleg ezt mondta? Szeret, tényleg nagyon szeret. Itt van és szeret és én is őt és most már teljes a szívem, mert itt van velem.
Egyik mancsomat felemeltem és a hátára raktam, jelezve ezzel egy ölelésféleséget, majd amikor nevetve elhúzódott tőlem megnyaltam az arcát. Majd ő is adott egy puszit nekem és köhögve húzódott el, mert ezt hiszem kicsit szőrös lett.
- Jól van húgi. Hihetetlen ügyi vagy, de akkor most változz vissza.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd kíváncsian elfordítottam a fejem egy kicsikét, mint ahogy a kutyák szokták. Ezen megint egy jót nevetett, majd komoly lett a hangja.
- A visszaváltozás úgy történik, hogy most még erősebben kell koncentrálnod az emberi alakodra. Ez azért szükséges, – magyarázott –mert amikor ember vagy akkor az, nem olyan erőteljes érzés így nagyon, de tényleg nagyon kell koncentrálnod. Mehet?
Bólintottam, és megint becsuktam a szemem. Tényleg koncentráltam, de már az tényleg hihetetlen volt, de nem történt semmi. A megfeszült testemet elengedtem, kinyitottam a szemem és egy enyhe sóhajszerűséget adtam ki magamból.
- Ne add fel! Tif én tudom, hogy sikerülni fog. Gyerünk. – nagyon jól esett a bíztatása és éreztem, hogy tényleg bízik bennem.
Nem adtam fel. Tovább próbálkoztam.
Megfeszítettem az izmaimat, koncentráltam és már csak arra lettem figyelmes, hogy Valery a nyakamban van én pedig a saját kezemmel öleltem őt.
- Látod sikerült!
- Köszi!
- Micsodát? – húzódott és tőlem.
- Hogy bíztál bennem.
- Ez csak természetes. Hiszen tesók vagyunk.
- Igen! – mosolyogtam. Sose fogom megunni, hogy azt mondja: tesók vagyunk.
- Na, most akkor változz vissza! – parancsolt rám.
- Micsoda?
- Jól hallottad!
- De most változtam vissza. – nyöszörögtem.
- Jó, de az tuti, hogy nem így változtál át, ahogy most én fogok. És azért szeretném, hogy átváltozz, mert sok mindent meg szeretnék mutatni. Oké?
- Oké.
- Akkor figyelj és tanulj. – kacsintott majd futni kezdet. Felfutott egy sziklára, majd jaguár alakban földet ért a szikla másik oldalán.
- Na, ilyet tényleg nem tudok.
A fejével húzott egy csíkot a levegőbe, amolyan irányítás képen. Azt jelenthette, hogy csináljam utána.
- Én ezt nem tudom! – bújtam ki a mutatvány alól.
Valery, csak rám morgott egyet, mire megszeppentem, de nem tétováztam. Megpróbáltam utána csinálni, csak sajnos én a szikla végén nem jaguár alakban, hanem ember alakban tértem földet és nem állva, hanem fekve. Kicsit fájt, de mielőtt Valery odajött volna hozzám, újra megcsináltam és most sikerült. Nem adtam fel és sikerült.
„Ügyi vagy hugi” – hallottam, meg a hangját a fejemben. Nagyon megijedtem. Bekattantam? – „ne félj, nem kattantál be. – nevette. – tudunk beszélgetni, a nélkül, hogy megszólalnánk. Próbáld ki. Mondj valamit”
Igyekeztem. Megpróbáltam és ment.
„Szeretlek!” – mondtam.
„Én is téged! – nevetett. – Amúgy csak szólok, hogy, ha most gondolsz valamire azt én hallom. Szóval ki az a Chad?”
Fel se tűnt, hogy rá gondoltam. Pedig egy ideje, nem is járt a fejembe, de most megint belopta magát gondolataim közé.
„Senki.” – bújtam ki a válasz alól.
„Persze. – nevetett. – haljam csak!”
„Majd megismered!” – így talán könnyebb lesz megtudnia vajon ki is az a Chad, mint, hogy naphosszat mesélném ki is valójában.
„Benne vagyok. Na, de elég volt a beszédből, ideje, hogy a tettek beszéljenek.”
„Milyen drámai vagy” – nevettem.
„Tudod, csak a határ kedvéért” – nevetett ő is, majd rohanni kezdett. Hogy én őt mennyire szeretem. Az már hihetetlen.
Utána szaladtam és olyanok voltunk, mint két rossz gyerek, csak éppen jaguár formában. Még most se tudom felfogni. Itt van és ennek hatására minden megváltozott. Lett egy nővérem és rájöttem félig állat vagyok, aminek per pillanat örülök is.
Nem is tudom hány kilométert futkároztunk az erdőben, de az tuti, hogy legalább hatszor bejártuk. A fákon ugráltunk és az avarban futottunk. Az egész olyan volt mintha egy természet filmet néznék, csak az a különös, hogy ennek a filmnek én vagyok a főszereplője.
Amikor hazaértünk, már apa és Amy is otthon voltak.
- Milyen a kedve? – nézett rám Valery félve.
- Rendben van. – nyugtattam meg.
- A gondolatai is.
- Akkor nem lesz baj!
- Remélem – majd lenyomtam a kilincset és beléptünk a házba.
- Épp itt volt az ideje, – fordult meg apa – hogy haza gye… - de már nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis apa szeme a meghatottságtól könnybe lábadt. – Mondjátok, hogy nem káprázik a szemem.
- Nem! – nevettem.
- Tényleg te vagy az? – most már tényleg, Istenigazából sírt.
- Igen. – eljött Valery-ig és két keze közé tette arcát, majd jó erősen magához szorította. Valery is jó szorosan megölelte, majd egy kis idő múlva Amy is előkerült.
- Ki ez a vendég anya? – kérdezte kíváncsian.
- Ő nem vendég, hanem a nővéred.
- De az én nővérem, csak Tiffani.
- De Tiffani-nak van egy ikertestvére Valery aki most hazajött.
- Szia! – rohant oda hozzá és jó szorosan megölelte. – Emlékszem rád.
- Komolyan? – kérdezte hitetlenkedve Valery, majd leguggolt, hogy Amy szintjén legyen.
- Igen. Nagyon sokszor álmodtam már veled és fényképeken is láttalak már.
- Tényleg?
- Igen! – nevetett Amy majd a nyakába borult.
Úgy látszik tényleg teljes a család és senkinek nem kell attól tartani, hogy mi lesz ha?
Valery megtalálta a helyét, apa anya boldogok, mert visszakapták a lányukat, Amy vidám, mert van még egy nővére. Én pedig elmondhatatlanul örülök, mert előkerült a nővérem.

Pá!

Sziasztok!

Hát szégyen bevallani, de elakadtam és azt tervezem, hogy megszüntetem a blogot, de kedves barátném Viki meggyőzött hogy ne tegyem, csak ne írjak egy darabig. De mint ahogy azt ti is láthatjátok, hogy egy jó ideje egy betű és egy sor nem került fel erre a blogra, amit sajnálok, csak sajnos alig vannak olvasóim, így nem látom értelmét az írásnak, de megtartom, csak tényleg nem lesznek egy ideig új feljegyzések. Bár ahogy nézem egy lélek se jár erre felé, így értelmét nem látom, hiszen senkit nem érdekel, hogy itt mi történik, de megtartom. Pontosabban meglátom mit teszek.

Köszi hogy hogy elolvastad.

Majd még jelentkezem.

Puszi az Író!

7. fejezet: Honnan tudta?

/Tiffani szemszöge/

Fogalmam nem volt arról hány óra és még az ágyam is csalogatott, hogy mennyek vissza aludni, még egy kört. Erősen ellenkeztem mire elhallgatott és bementem a fürdőbe. A hajam össze vissza, az arcom gyűrött és táskák gördülnek a szemem alatt. Mint aki hatvan éve nem aludt. Hát igen, meg kell, hagyni nem igen csuktam le a szemem az este. Nem lesz jó, ha Chad folyton-folyvást belopja magát a gondolataimba. Hihetetlen nem is ismerem, mégis mennyit jelent a számomra az a tegnapi koccanás. Bizonyára ő nem vette semminek. Szánalmas vagyok. Egy kis koccanás ennyit jelent a számomra.
Egy kis kinézetett varázsoltam magamra és lementem. Mindenki otthon volt, még és a szokványos reggeli teendőket intézte.
- Milyen volt az első napod? Nem is meséltél! - ment el mellettem apa, épp nagy nyakkendő kötés közepette.
- Ööö, jó! - nem tudtam mi mást mondani. - Vannak barátaim!
- Hát ez jó! Tudtam, hogy így lesz! - mosolygott anya.
- Na én megyek nehogy elkéssek. Amy-t el kell vinni?
- Nem! Menny csak!
- Oké! Sziasztok! - mentem a kocsimhoz és bepattantam. Szintén száguldozni kezdtem és pechemre a suliba is hamar beértem. Be kell mennem az első órámra. amúgy se tudnék mit csinálni. Töri, az egész jó. Leültem és vártam, hogy az emberek beszállingózzanak. Egy szőke, vékony és velem egy magas lány ült le mellém.
- Szia! Heidi vagyok!
- Szia! Tiffani! - mosolyogtam és kezet ráztunk. - Mennyi ideje jársz ide?
- 2 éve! Te?
- Én csak tegnaptól!
- Hallom jóba vagy, Dean-nel meg a többiekkel!
- Ja! - helyeseltem. Ez olyan nagy szám? Ők a nagymenők vagy mi? Nem az inkább Joe meg a haverok.
- Elég kemény ahhoz képest, hogy csak tegnap jöttél. - nem tudtam mit mondani, így egy gyors mosolyt megejtve, kinéztem az ablakon. Senki érdekes és ismerőset nem láttam. Ám kiszúrt két kocsit, amitől meglódult a szívem! Na, ne már! Ez gáz.
Meglátva a Colman család autóit, heves gondolatokba kezdtem és az éjjeli dolgokat újra átgondoltam.
Mit jelentett neki? Kedves voltam? Tetszek neki? Lehetünk barátok? ... A sok lehetetlen kérdés, ami reménytelenül szánalmassá tesz.
A töri jó volt, hamar elment és semmit se csináltunk. Matekon Dean mellett ültem és rájöttem, hogy ez a gyerek nagyon sokat tud beszélni. És jött a rettegett nyelvtan óra, ahol történetesen Chad mellett ülök. Hát igen Isten útjai ki fürkészhetetlenek...
Belépve a terembe, reménykedtem, hogy nem lesz ott, részben reménykedtem, hogy ott lesz. Ez egy amolyan, hülye fázis nálam. Ez a nem-tudom-el-dönteni-mit-akarok hülyeségem. Hát, nem tudtam mit tenni, csak odamenni a helyemre. Leültem és Chad felé néztem aki bizonyára csak udvariasság szempontjából nézett rám. Majd nagy sóhajt hallottam.
- Helló! - hallottam meg a hangját. Na, akkor most társalgásba kezdünk? Ideje összeszedni a gondolatokat mielőtt mind elröppen, ahogy belenézek a barna szemeibe. Amúgy nem is olyan, mint egy átlagos barna szem. Nem olyan mint az enyém. Az övének mintha lenne egy enyhe aranyszínű beütése is.
- Szia! - köszöntem vissza.
- Hogy vagy? - egy átlagos kérdés egy nem épp átlagos fiútól.
- Jól, kösz és te?
- El vagyok - na igen, ez nem épp jelenthet jót. - Figyelj, ne haragudj a bátyám miatt, kicsit zakkant, egyébként jó fej. - nevette el magát. Nem tudom mi volt olyan mulatságos, de ő nevetett.
- Ugyan semmi probléma! - nevettem fel.

/Chad szemszöge/

Nyelvtan óra előtt ültem a terembe és vártam, hogy becsöngessenek. Az agyam egyre csak Tiffani-n járt és nem tudtam összerakni a képet, hogy vajon mi fogott meg benne annyira. Bár igaz, hogy a gyönyörűségét nem lehet túlszárnyalni és a kedvességét sem, na meg még ezer tulajdonságát, de azért elég hihetetlen, hogy egy magam fajta száznegyedik éves fazont, még érnek meglepetések. Egyre csak a gondolataimba merülve néztem előre a padra, amikor megláttam belépni az osztályterembe. Az arcáról próbáltam leolvasni valamit, de nem igazán tudtam kiigazodni rajta. Hát engem is érnek még meglepetések.
Leült mellém én pedig erősen koncentráltam, hogy találjak egy kiskaput amin be tudok olvasni a gondolataiba. Sikertelenül felsóhajtottam! Mi van ezzel a lánnyal? Ahhoz, hogy megtudjam, beszélgetnem kell vele. Mást nem lehet tenni!
- Helló! - néztem rá. Reméltem, hogy nincsen ellenére az, hogy beszélgessünk.
- Szia - hallottam meg a hangját, akár egy zene. Hogy is szokás mondani? Zene füleimnek? Hát most ez határozottan zene!
- Hogy vagy? - dobtam fel egy átlagos kérdést! Mekkora gáz!
- Jól, kösz és te?
- El vagyok! - hiszen nem voltam jól, csak azt nem mondhattam, hogy csak gyötörnek a gondolatik, ami veled kapcsolatosak. És ekkor jutott eszembe egy dolog, ami udvarias és jót nevetek rajta Ryan pedig ideges lesz. Tökéletes. - Figyelj, ne haragudj a bátyám miatt, kicsit zakkant, egyébként jó fej. - Ekkora hallottam meg Ryan gondolatát, aki bizonyára Maggie-től tudta meg, hogy mit fogok mondani, vagy a hihetetlenül jó érzés olvasásból. A lényeg, hogy Kev is ott van és majd begyógyítja a sebét.
"Nem vagyok zakkant, te barom! Ne mondj ilyeneket..."- ezen jót nevettem és Tiffani érthetetlenül nézett rám. Bizonyára nem értette mi olyan mulatságos.
- Ugyan semmi probléma! - nevetett fel. Ekkor hallottam meg Ryan gondolatainak a végét.
"...A jövendőbeli csajodnak" - na ez azért nem volt szép, így inkább csak elkukultam. Vége lett az órának és összepakoltunk.
- Hát akkor szia! - köszönt el Tiffani!
- Várj egy kicsit! - pattantam fel, csak mert most láttam meg Maggie gondolatait. Vissza fordult és várta, hogy mit mondok. - Sok sikert a következő órához!
Kacéran rá mosolyodtam és eljöttem mellette.
- Miért? - szólt utánam hangosabban, mire mindenki szeme köszöntünk járt.
- Majd megtudod - és újra rámosolyodtam, majd kiléptem a teremből.
Átmentem enni a kis családommal és csak ültem a víz és a szendvics felett. Maggie szúrós szemekkel nézett amikor megérkezett Justin-nal. Nemsokkal utána Tiffani is megérkezett. Vett egy üveg vizet és átment az ebédlőn. Ekkor hallottam meg Joe gondolatait, amitől elöntött a féltékenység.
"A hét végére meglesz"
Undorító. Nem sokkal ez után órára mentünk és Maggie mellém szegődött.
- Miért lőtted le a meglepetést? - háborodott fel.
- Nem lőttem le, csak figyelmeztettem. Legyél jó kislány, oké?
- Mikor nem vagyok az? - nézett rám! Hitetlenkedve néztem rá.
- Erre tényleg válaszoljak? - mentem be a terembe, majd Maggie belépett utánam. Hiszen nem is itt lesz órája!
- Még nem végeztünk! - sarkon fordult és elment. Én a helyemre mentem és vártam a csengőt.

/Tiffani szemszöge/

Még mindig nem jöttem rá, mit akart ezzel Chad. Egész ebéd alatt ezen törtem a fejem, de semmi. Egy épkézláb ötletem nem volt. Akárhogy is, de mennem kell angolra. Elköszöntem a többiektől és elmentem angolra. Bementem és amikor megláttam, hogy az egész osztályban egyetlen egy üres hely van, majdnem megfordultam és kimentem. Most már tudtam miért mondta ezt Chad! Leültem és vártam a szökőárat, hogy a nyakamba zúduljon és elmossa az órát, de semmi. Se szökő ár, se tornádó, semmi természet feletti jelenség. Pechem van.
- Szia! Maggie Colman -fordult felém. Minden Colman engem szúr ki? - Te pedig Tiffani, igaz?
- Igen! - mondtam. A hangom nem volt épp a beszélő képes, így megköszörültem a torkom. - Honnan tudtad?
Ez elég, hülye kérdés. Csak nem a két bátyától? Hülye vagy Tif ismerd el.
- Kis szívem itt mindenki tudja! - nyúlt hozzám, de gyorsan el is kapta a kezét. A bőre ugyan olyan hideg, mint Chad-é. Ez valami családi vonás? - Ja, amúgy meg ott van Chad és Ryan is.
- Jaja! - helyeseltem.
- Ne haragudj Ryan miatt, elég hülye szegény. - nevetett. Igen elég megállni nevetés nélkül. Én is nevetni kezdtem. - Nem tudom, hányszor lett fejre ejtve kiskorába, de legalább tízszer. Majd megkérdezem anyát.
- Nem tudom, miért csináltok ekkora ügyet belőle, hiszen csak a nevem kérdezte. - tényleg nem volt semmi, csak, hogy bemutatkoztunk. Ez nem nagy ügy.
- De naiv vagy! - nézett rám - Már bocs! De Ryan tegnap nem csak a neved akarta tudni, hanem amolyan Ryan féle tetszett végzett rajtad, csak, hogy mennyire vagy nyílt meg ilyenek. Szóval ezért lehet, hogy most bocsánatot kérünk.
- Világos! Akkor ez egy Ryan féle hülye terv.
- Ja, az! - Maggie-vel egész órán jól el voltunk. Beszélgettünk és nevettünk. Vége az órának, fellélegeztem és megkönnyebbültem, hogy vége a napnak. Nagy hévvel mentem a kocsim felé, amikor megint egy alakot láttam
támaszkodni neki. Ezúttal az utolsó Colman volt az. Mi van náluk ki van rakva a hűtőre, hogy mikor ki mutatkozik be nekem? Felváltva nyomják?
Odamentem, mintha nem is lenne ott, kinyitottam a kocsit és nekitámaszkodtam a kinyitott kocsiajtónak.
- Hogy hívnak? - kérdezte és komor képpel rám nézett.
- Van 3 testvéred és ők már mind tudják, te miért nem kérdezed meg?
- Nem ezt kérdeztem! - nézett maga elé. Depis vagy mi?
- Tiffani Pellinkton! - mondtam ki.
- Kevin Colman! - mutatkozott be!
- Örvendek! Ennyi volt? Csak mert a bátyáddal is eljátszottam ezt tegnap.
- Miért jöttél ide? Ebbe a városba?- nem tetszik neki, hogy itt vagyok?
- Bonyolult.
- Talán annyira mégsem. - fordult velem szembe és könyökkel támaszkodott.
- Költözés! - ennyit mondtam és beszálltam. Beindítottam a motort és eljöttem, még mielőtt kifaggat teljesen.
Eszembe jutottak a régi dolgok és könny csorgott a szemembe. Elhomályosodott a kép és nem láttam merre megyek. Kocsikerék csikorgást hallottam. Nem az enyém volt az biztos. Erre satu fékeztem és tisztább lett a kép. A biztonsági öv felsértette a karom és vérzett is. Fájt, ahhoz képest, hogy egy vacak öv csinálta. Kinyitódott mellettem a kocsi ajtó és Chad állt ott.
- Minden oké? - aggodalmaskodott. - Jól vagy?
- Persze! Karcolásmentes. - takartam el a kezemmel a sebet. Óvatosan levette és megrázta a fejét. - Ez semmiség, csak egy kis karc.
- Kev! - ordított, mire Kevin ott termett. Rátette a kezét a sebre mire az mintha ott se lett volna eltűnt.
- Hogy a? - nem tudtam tovább beszélni mert Chad keze a számra tapadt.
- Szívesen! - mosolygott.
Beültek a kocsiba és elhajtottak, de olyan sebességgel, hogy fél perc múlva semmit nem láttam belőlük. Mereven álltam a kocsim mellett. Hogy lehetséges ez?

6. fejezet: Kérdések hada

/Tiffani szemszöge/
Sose voltam a koránkelés híve, főleg a nyári napok után. Hiszen a nyáron, 9 előtt nem igen volt, hogy kidugtam az orrom a szobámból, most meg kelhettem hat órakkor. Mire kikászálódtam lett negyed hét. Sokat gondolkoztam azon mit vegyek fel. Mégis csak az első nap és a megjelenés... Ugyan kit érdekel, hogy nézek ki? Felveszem ami jól esik és kész. Nem fog érdekelni, ki mit gondol, fogadjanak el így és kész. Egy fekete cső szárú farmer és egy ing. Az ingre egy fekete mellény és elkönyveltem, hogy megfelel a saját ízlésemnek. Bementem a fürdőbe egy hajkefe keresése után. Nem szoktam meg még a rendet és az egyensúlyozott készülődést sem. Amikor nincs kapkodás. Persze ez is csak az első két nap lesz így és utána minden visszatér a szokványos kerékvágásba. A nem normális életembe. A hajkefével megfésülködtem és nem túl erős sminket raktam magamra. Egy kis szemfesték, épp, hogy csak látszik és a szájfény ami az első órán lekerül a számról. Lementem és meglepően néztem körbe. Bár halványlila elképzelésem sem volt mi az ami olyan meglepő. Minden ugyan olyan. Az agyamra ment volna a nyár? Kétlem!
- Jó reggelt! - mosolyogtam!
- Szia kicsim! Lehet egy kérésem? - nézett rám anya.
- Aha - kortyoltam a kávémba.
- Légy szíves elviszed a húgod a suliba? Csak mert ma hamarabb kell kezdenem a munkahelyemen. - Anya egy szállodát vezet, így gondolom sokszor lesz, hogy én viszem Amy-t suliba.
- Ja, persze!
- Köszi! Akkor én megyek mert elkések! - vette fel a táskáját, adott nekünk puszit, nyomott apa szájára egy csókot és el is ment.
- Úúú - nézett a kezemben tartott bögrére - én is kaphatok!
- Persze! - mosolyogtam és töltöttem egy pohárral.
- Köszi - mosolygott - mennyi az idő?
- 7 múlt, 4 perccel - néztem az órámra.
- Elkések! - állt fel apa és ott hagyta a kávét és mindent. Magára kapta a zakóját és nem épp állt valami jól rajta.
- Gyere megigazítom - odajött felemelte a fejét és hagyta, hogy babráljak a nyakánál. - Kész!
- Kösz, kicsim! - nyomott egy puszit a homlokomra, majd Amy-nek is és az ajtó felé ment.
- Kocsi kulcs! - kiáltottam utána. Megfordult én pedig felé dobtam a kulcsot. Elkapta és rám mosolygott.
- Köszi! Sok sikert az első naphoz lányok!
- Köszi.Neked is! - kiáltott Amy apa után.
- Számból vetted ki a szót! - mosolyogtam.
- Pedig hozzá se értem! - nevetett saját viccén. 8 éves létére elég rendesen visszaszólt. Amy olyan mintha, nem is egy 8 éves lenne, hanem sokkal inkább egy 12 éves. Nagyon gyorsan fejlődik ami szerintem már beteges, de anyáék csak azt mondják "korán érő." Csak nekem fura? Hát, de mi lehet, ha nem ez?
- Mennünk kellene! - néztem az órámra ami 7:11-et mutatott.
- Oké! - felmentem a táskámért és már lent is voltam.- Mehetünk?
- Aha! - és Amy megindult az ajtó felé. Bezártam a lakás ajtaját és beültem a kocsiba. Amy hátul csücsült és vigyorgott.
Elindultam. Nem volt hangulatom rákérdezni a húgom fergetegesen jó kedvére, így inkább csak mentem előre. Bár a mentem szó nem épp a megfelelő. Inkább száguldoztam Clark Fork utcáin. Kiraktam Amy-t a sulijánál, sok sikert kívántam és tovább száguldoztam a főúton. Leparkoltam a sulinál és elkapott a pánik. Mennyien vannak? Vettem egy levegőt és kiszálltam. Hangtalanul mentem végig a nyüzsgő parkolón. Fütyüléseket hallottam és reméltem, hogy nem nekem szólnak. Egészen nyugodtam sétáltam, míg nem ütköztem valakibe. Vagy inkább az illető, direkt állt oda, hogy ne tudjam kikerülni. Végignéztem a parkolón és rájöttem, hogy nem is olyan lepukkant ez a hely.
- Szia! - hallottam egy férfi hangot.
Felnéztem és belenéztem az illető szemébe. Az én 167 cm-mel mindenkire felnézek. Láttam a vigyort a képén és tudtam, hogy ő nem puszta udvariasságból vagy kedvességből beszél velem, hanem hátsó szándéka is van. Még hozzá mocskos szándékok. Már nem volt kedvem a beszélgetéshez, de hát miért ne lennék kedves vele?
- Helló! - köszöntem csak a gesztus kedvéért.
- Joe Trascot! - nyújtott kezet.
- Tiffani Pellinkton. - ekkor hallottam egy kerék csikorgást és egy nevetést. Hátrakaptam a fejem és hallgatni kezdtem a beszélgetést.
- Legyőztelek bátyó! - nevetett a barna hajú srác.
- Na, csak várd ki a végét öcskös, lesz ez még máshogy is - szólt vissza a magas fekete hajú fiú.
Ez, hogy lehet? Hogy hallhattam a beszélgetést amikor, legalább 5 méterrel arrébb vannak? Ezt nem hallhattam, hiszen nem is kiabálnak! Mi van velem?
- És elkísérhetlek az első órádra? - kérdezte Joe. Ja igen, ő is itt van. Teljesen megfeledkeztem róla.
- Nem kell, kösz! Magam is oda találok! - mondtam hideg hangon.
Megkerültem és bementem. Na, egy letudva, maradt 999! Jót nevettem saját viccemen!
Hátrafelé néztem, amikor hirtelen beleütköztem még egy személybe.
/Chad szemszöge/
Elgondolkozva mentem a következő órámra és egyre csak Maggie-n járt az eszem. Pontosabban a húgom látomásán. Megijedt a látomástól ami rá nem jellemző. Hiszen engem látott és egy személyt, de mintha csak a személy körvonala lett volna. Majd hirtelen minden visszatért a való világba. Ki az a személy? Soha nem volt még olyan, hogy Maggie ne látott volna valakit.
Egyre csak ezen törtem a fejem amikor egy apró és törékeny lányba ütköztem. Reflex szerűen kaptam el a derekát nehogy hátra essen.
- Ne haragudj! - hebegte és eligazgatta a táskát a vállán, nem nézett a szemembe.
- Ugyan! - legyintettem. - Én is figyelhettem volna egy kicsit jobban- még mindig nem nézett rá. - Ugye semmi bajod?
- Nem, semmi - mosolyogva nézett rám. Majd miután belenéztem a barna szemeibe, mintha belém ütött volna a mennykő, a gondolataim darabokra esett. Láttam a szemében, hogy felismer. A szeme elkerekedett, ahogy az enyémet nézte és egyszerűen lefagyott. Nekem másodpercek alatt ugrott be az erdős jelenet.
Ott áll mereven, pánik és félelem közepette és a szemembe nézett. Majd pár másodperc múlva rohanni kezdett. Meghallottam a sikítását és kevesen múlt, hogy utána rohanjak és megnézzem jól van-e. Fontos lett a számomra!
Most, hogy a karjaimban van, annyira hihetetlenül gyönyörűen, hogy az leírhatatlan, rájöttem, hogy meg kell szereznem. Hogy nekem egy barátság nem lesz elég. Én többet akarok! Én szeretnék az lenni aki esténként megöleli és elköszön tőle. Na, igen ez elég lehetetlen lenne. Hiszen félig ember félig tigris vagyok. Ő pedig egy ember, akinek érzései vannak és törékeny akár egy faág. Ez egy nagy őrültség. Soha nem lehet az enyém...
- Ne haragudj, de...de mennem kell! - kimászott a karjaimból és tovább ment a folyosón.
Fel se tudtam fogni, hogy elment. A félelem átjárta minden porcikám. Okos lány és eszes. Kizárt, hogy sokáig tartana, rájönnie, hogy ki is vagyok igazából, vagy inkább mi. És még a nevét se tudom. Én hülye! Hagytam elsétálni a világ legszebb lányát mellettem, ellenkezés nélkül. Mi van eszemre ment az emberi kaja vagy mi? Este futnom kell, az biztos.
Tovább mentem mire a húgommal és a barátjával találkoztam.
- Szia Chad! - örült Maggie nekem, mint mindig szokott.
- Helló - szóltam vissza kicsit nyersebben a kelleténél. Az én apró alig 160 cm-es húgom azonnal tudta, hogy valami nagyon foglalkoztat így magára se vette.
"Mi a baj Chad?" - hallottam a gondolatait.
- Csak ez a lány! Sehogy se tudom kiverni a fejemből.
"Milyen lány?"- már szóra nyitotta a száját, de én előbb válaszoltam, mint, hogy a hang ki jött volna a torkán.
- Aki az erdőben is volt! Akivel találkoztam! Most pedig...-szakított félbe.
- Egymásnak mentetek - fejeztem be a mondatom.
- Tudtad? - háborodtam fel.
- Persze, hogy tudtam. - nevetett majd gyors magyarázkodásba kezdett. - Vagyis inkább csak sejtettem, mert nem tudtam kivel fogsz összeütközni, de azt, hogy fogsz azt biztosra vehettem - nevetett. Angyali hangjával, mindig mindent elér nálam, ami most is bevált.
- Hihetetlen vagy! - förmedtem rá.
- Köszönöm!
- Nem bóknak szántam! - vetettem oda fokhegyről. A világért se akartam volna megbántani, de most nagyon dühös voltam a húgomra.
- Tudom! - nevetett és Jason-nal együtt tovább mentek. Ez a Tör pilla tényleg lehetetlenül önfejű, de azért szeretem.
Beléptem a terembe és elfoglaltam a helyem, a bátyám mellett. És máris jöttek a viccek, ami csak szerinte viccesek. Semmi kedvem nem volt azt hallgatni, hogy mit zagybál a bátyám.
- Ne fárassz már, Ryan! - förmedtem rá. Persze ő csak nevetett azon, hogy én mennyire ideges vagyok. A leteremtést már megszokhatta.
- Jaj ugyan! Mi a baj? Meséld csak el szépen Ryan bácsinak! - beszélt hozzám, mintha 5 éves lettem volna.
- Ryan! - szólítottam meg és épp egy jó oltáson törtem a fejem, ami végre elhallgattatja, legalább egy röpke percig is. - Mit akartál ezzel a gügyögéssel? Egy 5 évesnek ne csináld mert menten elsírja magát.
Ez azért megsértette, de a gondolatai más sugalltak.
"Haha! Engem szeretnek a gyerekek! Ezt még visszakapod, öcsi!"
Jót nevettem ezen, mire felém fordult és leteremtett.
- Kifelé a fejemből! - ettől csak még jobban nevettem. Sokszor szoktuk ezzel húzni a másik idegeit és mint mindig most is nagyon jól szórakoztam. Pechemre bejött a tanár és megkezdte az órát...
/Tiffani szemszöge/
Tovább a gondolataimba merülve, hánykódtam a gyerekek között, keresve a 48-as termet. Az érintése, a szeme... Mind elvarázsoltak. Nem - parancsoltam magamra - nem engedhetem, hogy bekússzanak a gondolataim közé. Most nem!
Mentem tovább várva a csodára, hogy egyszer csak előttem terem egy ajtó amire az lesz írva: 48-as terem.
- Szia! - hallottam egy fiú hangot. Biztos nem nekem köszönnek, így tovább mentem. - Hé! Hozzád beszélek - még mindig mentem nem foglalkozva a fiúval. Majd mellém ért és lehajolt.- Mi van a füleden ülsz?
- Tessék? - zökkentett ki.
- Semmi - nevetett.
- Ne haragudj, azt hittem másnak szólsz!
- Nem történt semmi. Új vagy igaz?
- Igen! - mosolyogtam.
- Honnan jöttél? - faggatózott. Na, most tényleg érdekli vagy csak akar valamit? Az utóbbira szavazok.
- Los Angeles!
- Az kafa. Nem igazán láthattál esőt!
- Hát nem - nevettem.
- Segíthetek? - kérdezte csak mert a térképet fürkésztem.
- Miből gondolod, hogy segítség kell nekem? - néztem rá.
- Miből gondolod, hogy nem? - nevetett és megfordította a térképet. Így már mindent sokkal jobban ki tudtam venni. Gyorsan átfutottam a szemem majd begyömöszöltem a táskámba, és akárhogy is, de ön felett nevetésben törtünk ki. Már kérdezni szerettem volna, hogy-hogy hívják amikor egy lány ugrott az ölébe és megcsókolta. Ezek szerint tévedtem. Tényleg csak barátkozni akart.
- Szia! - hagyták abba a csókolózást. Most néztem csak végig, hogy-hogy is néz ki a srác, csak mert a nevét nem tudom. Magas, barna hajú. Elég jó kondiba van, meg kell hagyni. Hosszú, farmer gatya, hosszú, barna pulcsi, gördeszkás cipő. Nagyon jól néz ki. Hát meg kell hagyni, helyes, kedves(az eddigiek alapján), jól néz ki.
- Szia! - hallottam a lány hangját. Most láttam csak, hogy milyen szép. Barna hosszú haja van. Az arca nagyon szép. A bőre fehér, de szerintem ez itt az alap. Barna, nagy őzike szeme van. Amit nem igazán szeretek, de neki nagyon jól állt. Egy hosszú, csőnadrág, egy lila felső és egy "V" kivágású fekete pulcsi. Bár alig ha pulcsi. Csak egy kis vékony hosszujjú, a könyökéjig feltűrve. Csinos, vékony. Velem egy magas körülbelül. Egyszóval tökéletes. Bizonyára minden srác kedvence és azzal, hogy együtt van a fiúval sok reménykedő kamasz szívét törte össze.
Ezen jót mosolyogtam.
- Basszus! - hallottam meg a srác hangját. - Mekkora bunkó vagyok! - nem igazán értettem miért is. Felém fordult és mutogatni kezdett. - Kicsim ő - nézett rám kérdőn, bizonyára a nevem miatt.
- Tiffani - mosolyogtam.
- Igen Tiffani. Szóval Tiffani ő meg a barátnőm Andy!
- Szia! - mosolyogtam.
- Szia! - mosolygott ő is. Kedves volt velem. Na, még kedves is ez már igazságtalanság. - Hogy vagy?
- Egész jól!
- Ezt, hogy érted?
- Csak eddig két srácba ütköztem és még csak alig 15 perce tartózkodok a suliba - nevettem. A többiek is velem együtt nevettek. - Nekem sajnos mennem kell.
- Hol lesz órád? - kérdezte a srác, a kinek még mindig nem tudom a nevét.
- A 48-asba.
- Nekünk is - mosolygott Andy és hárman indultunk tovább. Szerencsémre jó irányba haladtam eddig is, így nem voltam annyira béna mint én az gondoltam.
- Dave! - nézett Andy a barátjára. - Tudsz valamit Peter-ről és Anna-ról.
- Nem, de biztos jöttek suliba.
- Ja biztos! - hagyta annyiba a dolgot Andy. Szóval ezek szerintem David-nek hívják a srácot. Jó tudni!
Nemsokára lefékeztek egy terem előtt és bementünk. Az ajtón láttam a 48-as terem feliratot így hálát adtam az égnek. A tanár elmondta, mire számíthatunk az irodalom órát illetően. Majd elmondott ezt-azt és belevágtunk. Jóformán az órán semmit nem vettünk. Átnéztünk pár idézete és könyvet amit jó lenne elolvasni. Majd kicsengettek. A következő szünetben megismerkedtem, David és Andy másik három jó barátjával. Peter-rel, a barátnőjével Anna-val és Dean-nel a magányos farkassal. Tesi órám jött így bementem az öltözőbe és felvettem az egyen cuccot. Rövid sötétkék nadrág és fehér atléta. Semmi extra. Kétszer annyian voltak, mint azt én vártam volna. Ezek szerint összevont óra lesz. Vagy ez itt mindig így szokott lenni.
Körbenézetem és megláttam a fiút akibe reggel ütköztem. Nem Joe, hanem a másik. Újra éreztem az érzést. Ahogy belenéztem a szemébe és tudtam valahol már ugyan így meredtem rá. Ahogy a keze a derekamon volt, egy pár hőfokkal hidegebb volt mint az enyém, vagy bárkié, de ez biztos csak mert fázott. Bár ez a hidegség nem vol olyan mint amikor egy jégcsapot nyomnak hozzád és az elkezd olvadni. Ez olyan, mintha egy szilárd követ nyomnának nekem, de mégis annyira puha. Ahol megfogott megint átjárt a melegség. Szabályosan égette a helye ahol a keze volt. Óóó és azok a gyönyörű szemek, ahogy...
- Tiffani! - riasztott fel Dave a gondolkozásomból. Akkorát kiabált a fülembe, hogy szerintem beszakadt a dobhártyám.
- Áú - kaptam a fülemhez.
- Ne haragudj, de legalább 6-szor szóltam. Azt hittem meghaltál állva vagy ilyenek.
- Ááá. Roppant kedves vagy! - nevettem, mire az ő arca is el lágyult. - Csak egy kicsit elkalandoztam.
- Egy kicsit? Az nem kifejezés! És hol jártál, talán már Svájcnál? Csak mert annyira elkalandoztál. Ki tudta meddig jutottál. - nevetett. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. Valahogy vissza kell vágnom, de jó szó nem jön most a nyelvemre. Oldalra néztem és megláttam egy törülközőt. Egy törölköző? Mindegy, nekem megfelel. Kacéran David-re mosolyogtam majd teljes lendületből oldalba vágtam a törülközővel. Persze meg se érezte, az Istenadta. Majd ezt eljátszottuk egy párszor mire már nekem kezdett fájni a kezem. Sokan minket néztek. Megálltam és lemeredtem. Mindenki érzése egyszerre tolult a fejembe és nem tudtam kiigazodni. Mindenkinek ugyan az volt a véleménye és az érzése, hogy: Mit csinál az a két hülye gyerek?
- Olyan sutyerák vagy! - jelentettem ki felháborodottan.
- Mi vagyok? - nézett rám.
- Sutyerák! - jelentettem ki, próbálva valami durcás képet megütni.
- Az meg milyen szó? - értetlenkedett. Hé! A sutyerák igen is jó szó. Pont illik az ilyen hülye gyerekekre, mint David.
- Én féle! - nevettem.
- Most, hogy mondtál rám egy igen érthetetlen szót, miért is vagyok olyan? - kíváncsiskodott és lehajolt, hogy megmutassa mennyire kicsinek tart.
- Mert - kezdtem bele - meg se érzed ha ütögetlek. - elnevette magát én pedig próbáltam durcás képet vágni, de nem igazán jött össze. Azt hiszem utoljára 9 évesen dúrciztam.
- Jaj drága, ez semmi más, mint kő kemény izom - feszítette be a kezét. Rátettem az enyém és lenyomtam.
- Na, vegyél vissza a képedből! - nevettem.
- Jól van na! - ölelt meg és nevette. Jól éreztem magam. Olyan mintha a testvérem lenne és mégsem az. Fura!
Tesiről kiérve, átöltöztem és nyelvtanra mentem. Bementem a terembe és egyszer csak megint átfutott az agyamon a reggeli incidens. Leültem egy üres helyre és vártam, hogy becsöngessenek. A padtársam a némaság királya lehet, csak mert meg nem szólalt. Elkönyveltem, hogy ez egy néma óra lesz, de akkor megfordult minden.
- Helló! - hallottam meg a bársonyos hangját.
- Szia! - néztem rá, de el is kaptam a fejem azonnal. Annyira hihetetlenül gyönyörű, hogy az már kétség kívül ellenállhatatlan, de mégis annyira sugall valami, hogy nem szabad belebonyolódnom, mert megjárom. Igazából nem tudom mi is volt ami ennyire visszahúzott, de rá hallgattam.
- Chad Colman! - mutatkozott be, de a kezét nem nyújtotta.
- Tiffani Pellinkton! - mutatkoztam be én is. A könyökömmel lelöktem egy jegyzetet és rekord sebességgel kaptam utána. Na, ez meg mi volt? Hamarabb nyúltam alap után, mint, hogy az földet ért volna. Ez nem stimmel. Én nem vagyok ilyen ügyes. Rendszerint amikor felveszek valamit, akkor még egy dolgot lelökök. Én szerencsétlen vagyok. Most meg gyors, és nagyon jól hallok! Mi van? Kifújtam a levegőt és vártam, hogy elszálljon a fejemből minden de nem tette.
- Mi az? - hallottam meg Chad hangját!
- Csak...- kezdtem volna bele, de inkább abbahagytam. Nem mondhatom, hogy csak elegem van abból, hogy minden megváltozott körülöttem. - Mindegy!
- Nem nem az! - ellenkezett.
- Csak, néha el szeretném, hagyni a gondolataim. Egy kicsit kikapcsolni és nem gondolkozni. Csak az a baj, hogy akármerre megyek mindig velem jön. - néztem rá. Lenézett a lapjára és elnevette magát. Vagy inkább felkuncogott. Akárhogy is aranyos volt.
- Tudom milyen érzés! Nem túl kellemes!
- Hát nem! - hagytam rá. Az óra többi részében nem is beszélgettünk megszólalt a csengő én pedig matekra mentem. Nem szeretem a matekot és nem is igazán van hozzá agyam, de ha kell összehozok egy négyest. Beültem a padba és az óra nagy része azzal ment el, hogy a tanár egy másikkal beszélgetett. Matek után enni mentem a többiekkel az ebédlőbe. Leültünk és olyan átlagosan körbenéztem. Majd megakadt a szemem egy asztalon és elszörnyedtem. 6 személy ült és beszélgetett. Nem ettek semmit, épp, hogy csak egy-egy falatot. Chad ott ült és vele az egész társaság. Kizárt, hogy ennyien testvérek legyenek. Akkor a magas fekete hajú, megcsókolt egy alacsony szőkés barna hajú lányt. Ebből tudtam, hogy ők járnak. A szemem tovább siklott az asztalon. Egy kicsi, vöröses-barna hajú lányt egy fekete hajú fiú karolta át. Akkor ők is együtt vannak. És maradt két ember. Az egyik Chad a másik meg bizonyára az öccse, csak mert fiatalabbnak kellett lennie. Szökés-barna haja volt. Egyre csak bámultam őket amikor a magas, fekete hajú srác felém nézett. A szeme akár a tigrisé. Ugyan olyan ledermedt volt.
- Az a ... - fejeztem be a mondatot. Mindenki felém nézett az asztalnál én pedig egy jó kifogást kerestem.
- Szép káromkodás! - nevetett Dean.
- Kösz! - nevettem. Kérdések tódultak a fejemben. Még egy fizika és mehetek haza. A fizika egy jó tantárgy szeretem. Bementem és egy üres padhoz ültem le. Azzal ment el az óra, hogy a tanár úr beszámolt a nyárról amit úgy adott elő mintha épp egy felfedezés lenne. Akkora élvezettel, mint amikor egy 5 éves örül a csokinak. Bár csak szerinte volt vicces. Az osztály fellélegezett amikor megszólalt a csengő és mindenki kisurrant az ajtón. A parkolóhoz mentem. Útközben összefutottam a srácokkal. Mentem tovább amikor hirtelen megijedtem a látványtól. Odamentem és megálltam a kocsimnak támaszkodó alak mellett. Pont úgy dőlt az ajtónak, hogy nem tudtam volna beszállni és elhajtani. A kocsikulcs a kezemben, a telefon a zsebemben, a táskám a vállamon és a kérdések a fejemben, amik nem hagynak nyugodni.
- Ryan Colman!
- Helló! Tiffani Pellinkton! - lassan el fog kopni a nevem annyit használom.
- Jó tudni! - és ezzel eldőlt a kocsimtól és kikerült.
- Ennyit akartál? - néztem rá furcsán. Csak a nevemet? Akkor miért nem kérdezte meg az öccsét?
- Ja! Mi mást! - ezzel a mosollyal el is fordult. Ez egy olyan lesz-még-közünk-egymáshoz mosoly volt.
Beültem a kocsimba és hazamentem. Szerintem senkinek nem volt még ilyen első napja. Anya, Amy és apa is hazaért. Ellébecoltam az egész délután és csak arra lettem figyelmes, hogy besötétedett. Nem voltam fáradt, de hamar megfürödtem és lefeküdtem.Fekve jobban megy a gondolkozás. A kérdések csak úgy hasogattak a fejemben és sehogy se tudtam kiverni a fejemből Chad Colman-t. Ezzel a gondolattal álom suhant a szememre.

Felhívás!

Sziasztok!
Amy-t átírtam egy 8 éves, 2. osztályba menő kislánnyá.
Azért írom, hogy tudjátok, miért megy iskolába az ovi helyett.
Puszi!

5. fejezet: Fájó Emlékek

Másnap nem túl szívélyes fogadtatás várt, ami az időjárást jelentette! Határozottan állíthatom, hogy esik, ugyanis az ablakomon nem láttam ki és a vízcseppek is tömegével folytak végig, a sima felületű ablakomon.
- Ez remek - zsörtölődtem magamban.
Ha esik akkor esélyem sincs, hogy kiszabaduljak a házból, így bent kell poshadnom. Nem mintha problémám lenne a poshadással, csak szinte két éven keresztül csak ezt csináltam. Visszagondoltam az elmúlt időkre.

~#~

"Miért nem mész ki egy kicsit?" - hallottam anya hangját.
Szokványos délután volt. Amy alszik, apa dolgozik, anya takarít én pedig a leckeírás végén járok. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem tovább. Szomorú voltam, hogy alig három fejezet van hátra belőle és befejezem.
"Anya már nem is azért, de legalább negyven fok van kint!"
"És? Ez Los Angeles. Itt a forróság az alap."
"Igen, de ha kidugom a fejem azonnal lesül és valószínűleg az agyam is el ég."
"Jaj ne nyafogj már" - tuszkolt anya az ajtóhoz. -"Menny és érezd jól magad."
"Te most kidobsz a lakásból?"- háborodtam fel, de hamar nevetés lett a vége.
"Dehogy. Csak nem gondolod, hogy kéne egy kis levegő is? Nem csak itt bent ülni és olvasni?"- Ezen elgondolkodtam. De annyira nincs kedvem. Annyira meleg van odakint! Anya mintha olvasna a gondolataimban, vagy csak az arcomról? Kimondta az utolsó mondatát -"Ne szenvedj már! Azért jó, hogy meleg van, inkább fagyna le az orrod?"
"Talán jobb lenne!"- nevetve bólintottam.
"Na, menny már!"- és anya bezárta mögöttem az ajtót.
Ekkor vettem nyakamba a várost. A sétányokat és a partot. A butikokat és az éttermeket. A kaszinókat és a szállodákat. Ekkor keresztezett az utam Justin-nal a volt barátommal.

~#~

Inkább, nem gondolkozok tovább mielőtt még elkap a hányinger. Bár a gondolattól rám jött már, ahogy a fejemben kimondtam a nevét. Annyira utálom.
Még mindig fel tudom húzni magam rajta, hogy mekkora szemétláda volt. Egy tuskó! Egy balfék!
Sokszor káromkodtam a szemébe és szidtam le, de ahhoz képest, hogy egy gazdag ficsúr, rendesen be ijedt. Az új csaja és az egész társasága előtt aláztam porrá a kis mocskot. Szabályosan jó érzéssel töltött el, hogy ki kiabálhattam a világnak, hogy Justin Siggers egy tetű. Egy megcsaló szemét. Sok hasonló szóval illettem és azóta is megvetem az ilyeneket.
Le kell nyugodnom mert már a párnámat szorítottam. Nincs két éve, hogy ezt tette, de azért ez már tényleg beteges. Két éve gyűlölöm, amit meg is érdemel, de hogy még mindig felhúzom magam rajta az túlzás. Lehet, hogy mert azóta nem volt barátom, és ezzel talán örökre befellegzett a kapcsolataimnak. Sokszor előadtam ez a történetet már Jeni-nek is.

~#~

"Soha többé nem lesz barátom!" - nyavalyogtam és bezártam a szobája ajtaját.
"Olyan hülye vagy! Jó, hogy lesz!"- zárta be az előtte lévő nyitott könyvet.
"Te könnyen beszélsz! Neked ott van Jack akinek tetszel és ott van Alex akibe annyira belehabarodtál, hogy az már kimondatlanul, ne is haragudj a kifejezésért, de undorító. És a vak is látja, hogy ő is folyton-folyvást csak rád gond. Jöjjetek már össze, légy szíves!"- könyörögtem.
"Ez nem olyan egyszerű. Amúgy meg szerintem csak udvariasságból beszél velem."
"Jenny! Ide figyelj - leültem az ágyára megfogtam a vállát és megráztam. - Az nem puszta udvariasság, oké? Amikor minden reggel azzal kezdi a napot, hogy "Nagy szép vagy ma!" meg, hogy "Milyen jó a hajad!" vagy, hogy "De jó a sminked!". A sminked? Azt még egy lány is ritkán veszi észre nem, hogy még egy fiú. Alex teljesen beléd - hagytam egy kis hatásszünetet, csak a hatás kedvéért - szeretett."
"Jaj, dehogy!" - rázta le a kezem magáról. Most kell elő vennem a pszichológusi oldalamat.
"Miért kérdezi, hogy-hogy vagy?"- szóra nyitotta a száját, de fel emeltem a mutató ujjam és leintettem. - Milyen volt a délután? Az összes fiú tesz az ilyen kérdésekre, de ő minden áldott nap megkérdezi tőled. Ahogy rád néz. Azok a szerelmes szemek, ahogy bele bonyolódik abba amit mond neked, ahogy udvariasan segít mindenben neked. Ha épp elejtettél valamit, más átlépi vagy rosszabb esetben belerúg, ő pedig segít felvenni. - megint megfogtam a vállát és szembefordultam vele, jobban mint eddig. Mélyen a szemébe néztem és lassan, monoton hangon kezdtem hozzá beszélni. - Alex szeret téged és te is őt! Ti egy pár vagytok!
Jenny arcán megjelent az áhítatos és boldog mosoly és ebből tudtam, hogy végre elértem a célom és eljutott az agyáig az információ és a tény, hogy végre ideje tovább jutni az óvodás korszakon."

~#~

Hiányzott ezek az agyzsibbasztó beszélgetések. A nevetés és az esti filmezések. Egyszóval hiányzott a legjobb barátnőm Jennifer. Annyit agyaltam, hogy teljesen kiment az álom a szememből. Lementem és beindult a napom.

*

Este olyan életerős voltam mintha most keltem volna fel. Elővettem a könyvem és olvasni kezdtem. Álomba olvastam magam, és a pillanatnyi fáradtság erejével aludtam el, mit sem sejtve a körülöttem lévő életről.
Másnap megint kelletlenül keltem, mert pechemre az eső tovább esett. Lementem mire anyába ütköztem.
- Szia! - köszöntem morcos képpel.
- Szia! Miért vagy ilyen morcos? - nem válaszoltam csak kimutattam az ablakon. - Az időjárás!
- Azt mondtad nyári zápor! Egész éjjel esett! Örülök, ha nem lesz árvíz! - nyafogtam.
- Itt ez a jellemző, hogy sokat esik. Los Angelesben évente ha hatszor esett és akkor is csak maximum két három órát. Szokj hozzá!
- Jó! - mondtam életkedv nélkül. Megittam a kávém és felöltöztem.

*

Este lehunytam a szeme és reméltem, hogy azonnal elalszok, csak mert ha testileg nem is, de agyilag le voltam fáradva. Az egész napos gépezés és olvasás azért le tudja rendesen fárasztani az embert. A rosszabb, ami sajnos engem is megtalált, hogy ha olyan emberrel beszélsz MSN-en, akit a hátad közepére se kívánok. Justin és a szokványos kis beszámolója, hogy milyen volt a napja és, hogy mennyire hiányzok és vissza akar kapni. Hát ezt nem hittem el. Mostanság rákapott erre a vissza-akarom-kapni-Tiffani-t szokásra.

Tiffani üzenete:
"Mi van a többi lotyóra ráuntál? Kellene a friss!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Most mondjam, hogy igen?:D"
Tiffani üzenete:
"Undorító vagy! Undorodom tőled és minden dologtól ami csak hozzád kapcsolódik!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Amikor épp smároltunk, akkor nem volt semmi bajod velem!"
Tiffani üzenete:
"Az túlzás, hogy smároltunk. Te csókoltál, én meg vártam, hogy elvedd a számról a szád, hogy megüsselek! És ez így is történt!"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Akkor nem ellenkeztél amikor járni kezdtél velem!"
Tiffani üzenete:
"Szánalomból! Annyi rózsát küldtél, hogy nem lehetett megmozdulni a lakásban! Ne is haragudj ez közel sem normális. Ez neked elvonási tünetek voltak vagy mi?"
Justin=szívdöglesztő üzenete:
"Tudom, hogy szeretsz! Hogy még mindig oda vagy értem!"
Tiffani üzenete:
"Álmaidban maximum!"
Ezzel a lendülettel, be is zártam és ki is léptem.

Visszagondolva egész vicces, hogy megint meginogott az egója. Minden beszélgetés után úgy vállunk el, hogy enyém az utolsó szó. És mint látjátok ezt mindig is ki használom. Álom suhant a szememre és elveztem a képzelet világában.

*

Három napja, hogy itt ülök bent és a szó szoros értelmében, poshadok. Rendbe raktam a szobám, kétszer is, ami nálam már nagy szó. Biztos valami rendetlenségi fóbiám van! Vagy csak a friss levegő hiánya? Nem tudnám megmondani melyik is pontosan.
- Holnap suli! - mondtam félig letört és félig vidám hangon.
- Az jó nem? - kérdezte apa, de már a választ is tudta rá.
- Hát félig meddig. Vagyis persze egy kicsit jó, csak mi van, ha nem fogadnak be? Ha nem lesznek barátaim. Én leszek a kívülálló! A magányos lány!
- Jaj! Beszélsz itt butaságokat! Be fogadnak! Szép vagy, csinos, okos, kedves. Zárkózott ugyan, ezt anyádtól örökölted, de meg tudsz nyílni ha akarsz! Nem lesz semmi gond, ne aggódj.
Apának sikerült megnyugtatnia. A szülői segítség ami mindig is segített. Ránéztem apa barna hajára, belenéztem a barna szemébe és alaposan megfigyeltem az arcát. Mintha először látnám. A borostás arca, a szép szája. Annyira éreztem, hogy fájna elveszteni és, hogy mindent megtennék csak, hogy neki jó legyen.
- Mi az? - nyúlt az arcához.
- Semmi - mosolyogtam - csak szeretlek! Te vagy a legjobb apuka a világon. - ahogy ezt kimondtam Amy szalad le és apa ölébe vetette magát. Apa bal lábán ült és nekidőlt a mellkasának.
- Én is szeretlek titeket! A legjobb gyerekek vagytok, és a legcsodálatosabbak is. - jó erősen összeölelkeztünk, mikor meghallottam anya lépteit. Megállt. Pontosan, hogy hol azt nem tudom, de nem hallottam a parkettán a lépteit, így biztosan állíthatom, hogy a lépcsőnél megállt.
Két percig voltunk így körülbelül majd elengedtük egymást, mert már mindenkinek kezdett fájni egyes testrésze.
- Hát akkor én megyek aludni! - apa bólintott. - Jó éjt! - adtam puszit apának. - Jó éjt húgi! - nyomtam két puszit az arcára.
- Jó éjt! - hallottam meg apa hangját. Felmentem és közben hallottam meg apa hangját. - Jó lesz ha ma én olvasok neked mesét?
- Igen - hallottam Amy hangját. Miután felértem, bementem anya szobájába, de nem volt ott. Majd meghallottam egy halk sírást egy ajtó mögül és benyitottam. Megtaláltam anyát az üres szobában álldogálva kisírt szemekkel. Máris törölgetni kezdte a szemét amikor beértem és bezártam az ajtót.
- Ne! - kértem. Suttogtam nehogy túl nagy fájdalmat okozzak. - Kérlek! Miattam ne hagyd abba a sírást!
- Nem szeretem amikor így látsz! - szipogott.
- Ne butáskodj! - mondtam mintha én lennék a szülő, ő pedig a gyerek - Egy család vagyunk! Mindent túlélünk.
- Nagyon hiányzik!
- Nekem is. - gondoltam vissza egy tizenkét éves boldog arcú kislányra. Öt éve már, hogy nem láttuk. Halvány foltok vannak csak meg belőle, hogy milyen volt. Nem sokat emlékszem rá. Valahogy az agyam nem raktározta el, pedig tizenkét éves voltam amikor eltűnt.

~#~

"Lányok!" - hallottam meg anya hangját és a kislány és én is a hang irányába kaptuk a fejünket. - "Gyertek be, mára elég volt a játékból!"
"Jaj, mami" - nyöszörgött a kislány - "Miért nem játszhatunk tovább?"
"Mert besötétedett, és ideje aludni menni! Holnap innen folytathatjátok!"
"Jó" - egyeztünk bele a kislánnyal egyszerre.
"Fürödhetünk együtt?" - kérdeztem anyától.
"Persze!" - mondta anya és kézen ragadott minket. A kislánnyal együtt szökdécseltünk és meséltük lelkesen anyának, hogy milyet játszottunk az nap.

~#~

Ez az emlék az elmém egy töredéke volt. Sajnos nem sokat emlékszek a kislányra, de tudom, hogy nagyon szerettem és, hogy még mindig szeretem. Fájó emlékek maradtak meg róla.

~#~

"Sajnálom Mr. és Mrs. Pellinkton, de Valery-t nem találjuk sehol!" - hallottam meg anya zokogását. Én csak ültem a lépcső tizenegyedik fokán, pont, hogy anyáék ne lássanak és önkéntelenül is sírni kezdtem.
"Hogy érti, hogy nem találják sehol?" - apa hangja halk volt, de lehetett hallani a szomorúságot és dühöt. - "Meg kell találniuk!"
"Sajnálom uram, nem tehetünk semmit! Több, mint négy napja keresik az embereim, de még egy nyomot se találtunk, amin elindulhatnánk!" - anya hangos sírásban tört ki. Szürke nap volt a mi életünkben.
"Értem" - hallottam apa elgyötört hangját. - "Köszönjük!"
"Nagyon sajnálom, hogy nem tehettünk semmit." - állt fel a rendőr bácsi és bezárta maga mögött az ajtót. Anya végtelen zokogásban tört ki, én pedig lementem mert nem akartam egyedül áztatni az egereket. Leültem mellé és megöleltem.

~#~

Anyával együtt sírtunk. Sokszor gondoltam rá, hogy milyen lenne ha itt lenne! Vajon más lennék? Nem tudom. De az biztos, hogy a hasonlóság a mai napig meg van bennünk, persze ha még él! Ha igen akkor hol? Hol bújkál? Miért nem jön haza?
Alvás előtt tettem fel ezeket a kérdéseket és megint rám tört a sírás. Könnyes szemekkel aludtam el.

Személyiség váltás!

Sziasztok!
Szeretnék figyelmeztetni mindenkit, csak, hogy világos legyen, hogy van egy pár szereplő, aki meg lett változtatva.
Lily-ből Andrea lett és ahogy látjátok a kinézete szőkéről, barnára változott.
David és Peter kinézetet cseréltek.
Heidi lépett be új szereplő ként, aki megkapta a régi Lily kinézetét.
Valery-ből egy másik ember lett, de ugyan úgy megmaradt a kinézete és a neve, csak egy kicsit megkavartam a dolgokat, hogy izgisebb legyen.
Tiffani kutyája is megváltozott. Kuvasz-ból, Beagle lett és Hópihéből Beni.
Chad húgának megváltozott a neve. Jane-ből Maggie-re változtattam.
Azt hiszem mindent elmondtam. Elég érthetetlenül írtam le. Remélem megértitek, de szerintem magatoktól is rájöttetek volna, de a biztonság kedvéért leírtam.
Puszi Dalma.

Viszlát!

Sziasztok!
Örüljetek, csak mert 2 fejit is felraktam egy este alatt, ami hatalmas nagy szó. Csak miattatok voltam fent egyig. 30.-án utazok. Azaz ma! 9.-én jövök vissza addig érjétek be ennyivel! Mindenkinek szép napokat!
Puszi Dalma

4. fejezet: Veszélyes szemezés

Reggel éles fejfájással keltem. Bizonyára nem aludtam eleget. Jó volt az újonnan rendezett szobámba felkelni. Gyorsan felkeltem, csak mert már nagyon szerettem volna egy jót fürdeni. Beálltam a zuhany alá és megengedtem a meleg vizet. Legalább 10 percig álltam mereven és vártam, hogy a melegség minden egyes porcikámba eljusson. Amikor már kezdett égetni a víz, egy kicsi hideg vizet engedtem hozzá és neki láttam a fürdésnek. Majd fél óra fürdés után, úgy néztem ki, mint egy 60 éves. A kezemen a bőr megpuhult. A hajamat is sokszor átmostam már. Majd kinyúltam a törölközőmért és megtörölköztem. Magamra csavartam és átmentem a gardróbba, hogy valami ruhát keressek. A fehérnemű már rajtam volt. Körbenéztem és ekkor egy rövid térdig érő fekete nadrágot pillantottam fel. Kivettem és rájöttem ez az a nadrágom, amit már legalább fél éve keresek és most meg lett. Nekem se kellett több magamra kaptam. A felsővel nem vacilláltam sokat. Egy mintás lila felsőt vettem fel. Kicsit hosszabb és az alja gumis, így tökéletesen passzolt a csípőmön. Zoknit vettem fel és lementem, hogy köszönjek az ősöknek. Ezen jót nevettem. Lementem és megcsodáltam a nappalit. Milyen szép, nem is tudom ki csinálta! – nevettem saját viccemen.
- Sziasztok. – adtam puszit Amy-nek.
- Szia! – mindig örült, amikor felkeltem. Megkerültem a bárpultot és anyának is adtam egy puszit, aki éppen a gáztűzhelynél főzte az ebédet. Ebéd? Már? Mennyi az idő? - Megkerestem a faliórát és láttam, hogy már 10:36 van. A szokványos időpont, amikor fel szoktam kelni. Apa a tv előtt ült és nézett valamit.
- Szia! – köszönt anya is. – Kávé?
- Jöhet, – mosolyogtam – hogy aludtál hugi? – kérdeztem Amy-től. Megfordultam és rákönyököltem az asztalra.
- Jól! – válaszolt. Imádom a húgom. Annyira aranyos. – és te?
- Én is jól aludtam, csak keveset.
- Az nem jó – rázta a fejét.
- Hát nem – mosolyogtam. Visszafordultam anyához. Épp elkészült a kávémmal. A kezembe nyomta. – köszi.
- Nincs mit – megfogtam a bögrém és leléptem a lépcsőkön. Odamentem apához és leültem mellé.
- Szia!
- Szia, kicsim – nyomott egy puszit a vizes hajamba. – hogy aludtál?
- Elég jól és te?
- Mint akit leütöttetek. – nevetett és én is vele együtt nevettem. Átkarolta a vállam én pedig neki dőltem, így néztük tovább a tv-t. Valami Bud Spencer-es film volt. Apa kedvence. Ilyenkor órákat dekkolt a tv előtt. Hát én is bekapcsolódtam a filmnézésbe. Pár perc múlva Amy felült a kanapéra mellém és megfogta a kezemet, így néztük tovább a filmet. Anya negyed egy körül szólt, hogy ebéd. A filmnek fél egykor lett vége. Mind annyian leültünk az étkezőasztalhoz és anya felszolgálta az ebédet. Sült hús és krumpli püré. Csinált hozzá görögsalátát feta sajttal. A kedvencem. Ez volt a kedvencem a saláták közül. Ebből egy jó nagy adagot mindig meg tudtam enni, amikor anya csinált. Persze attól függ, hogy mit ettünk hozzá. Az ebéd után anyával elpakoltuk az ebédet és segítettem leszedni a tányérokat. Apa és Amy visszaült a tv elé.
- Anya – álltam mellé, míg ő az edényeket rakta be a gépbe. – Elmehetek délután?
- Hova akarsz menni? – csodálkozott anya.
- Csak megnézni a város, hogy milyen.
- Szó sem lehet róla. – hallottam anya hangján, hogy semmi esélyem arra, hogy elmenjek, de azért tovább próbálkoztam.
- De miért? – háborodtam fel.
- Mert nem ismered, és bármi baj történhet veled.
- Ezért szeretném egy kicsit feltérképezni.
- Hát – anya erősen két fal közé került. Csak mert ott volt benne az anyai aggodalom, mást, részt meg tudta, hogy igazam van. Ahhoz, hogy elmehessek csak egy kicsi győzködés kell.
- Légyszi. – vettem be a titkos fegyver, a kiskutyaszemeket. Bár én sose tudtam, így nézni, de valahogy anyát mindig meghatotta.
- Jó, de vigyázz magadra.
- Köszi! – rohantam fel az emeletre egy cipőért.
Egy fehér, egyszerű tornacipőt vettem fel. Felkaptam a telefonom és a kulcsokat és kirohantam az ajtón. Útközben kiáltottam egy, sziasztok-át. Bepattantam a kocsiba és beindítottam. Elindultam és én egyenesen az erdők felé vettem az irányt. A város egyáltalán nem érdekelt endem, de ha azt mondom, anyának az erdőbe megyek akkor már ott elástam volna magam nála. Esélyem se lett volna arra, hogy eljöjjek otthonról. Ráfordultam egy földútra. Mentem egy kis ideig, de utána, amikor láttam egy kis ösvényt a fák között leparkoltam. Kiszálltam és beindultam az erdő belsejébe. Lassan mentem a vizes avaron, nehogy elcsússzak. Egyre jobban haladtam befelé. Amikor annyira bent voltam már, hogy ha hátra néztem, nem láttam a kiutat egyre óvatosabban kezdtem járni. Megcsúsztam egy vizes faágon és elcsúsztam.
- Á – sikítottam egyet. Az egész erdő az én hangomtól zengett. Lehorzsoltam a térdem. – állapítottam meg a sérülésem - Megfogtam egy fát és felálltam.
Halvány fényt láttam, így közelebb mentem. Mi lehet az? – kíváncsiskodtam. Tovább mentem. Egy kicsi rét volt a fák között. A szélén jártam, amikor a lába a földbe gyökerezett. Tovább akartam menni, de a lábam nem mozdult. Na, mi van már? Mozdulj! – parancsoltam, de a lábam nem mozdult. Körbe néztem vajon miért nem mozdul. Nem láttam semmi mást, mint egy hatalmas fehér tigrist. Egy tigris? – jutott el az agyamig. Te jó Isten! Egy tigris. Egy tigris áll velem szemben és engem néz, én pedig őt. Egyenesen a szemébe. Próbáltam visszaemlékezni mit mondtak biosz órán még alsóba. Azt hiszem, azt, hogy soha ne nézzünk bele semmilyen állat szemébe, mert azt kihívásnak fogja venni. Hát akkor én mindjárt meghalok, csak mert én egyenesen a szemébe nézek. Az olvadt csoki szemébe. Várj! Tigris! Kék szem! Ennek nem! Barna! Mi van? – gondoltam át mindent alaposan. Majd pár perc múlva egy másik tigris kiugrott a fák sűrűjéből, a másik tigrisre. Látszólagosan csak játékból, de én megijedtem.
- Á – ordítottam, mire a másik tigris is ledermedt.
Felém fordult és engem nézett. Nem voltam támadó állásba, de én alaposan rettegtem. Nem álltam még tigrissel szemben, csupán az állatkertbe, de akkor se szemeztem még vele. Igazán a halálom határán álltam. Lassan araszolni kezdtem hátra. Két méteraraszolás után, úgy döntöttem ideje belekezdeni a szaladásba. Tigris elől menekülni elég veszélyes, csak mert biztos, hogy utánad ered és akkor üldözőbe vesz és az esély, hogy túléled, elég erősen súrolja a nullát. Engem nem érdekelt, csak rohantam. Valahol az út végén elestem, de csak a ruhám lett koszos. Nem érdekelt. Elértem a kocsim és azonnal beszálltam. Lezártam a biztonsági zárat. Mennyi ideig tart bejutni két tigrisnek egy lezárt kocsiba? – nem volt a leg megfelelőbb ötlet a biztonságra. Csak ültem és lihegtem a volán mögött, átgondolva az előző fél óra eseményét. Annyira hihetetlen volt, hogy találkoztam két tigrissel. Nem estek nekem, hogy megegyenek, és amikor rohanni kezdtem, nem rohantak utánam. Nem voltak épp szokványos tigrisek. Ráadásul az egyiknek, barna volt a szeme. A másiknak meg üvegkék színű. Talán ez az, ami épp fogva tartott a tekintetem. Beraktam a gyújtáselosztóba a kulcsot és indítani kezdtem. Bárhogy is legyen, ez nem volt egy szokványos erdei séta.
Száguldoztam hazafelé a majdnem teljesen kihalt utcákon. Amikor megpillantottam a sulit. Na, legalább már tudok mondani anyáéknak valami használható dolgot is, nem csak azt, hogy anya láttam két tigrist. Lefékeztem a ház előtt és bementem. Felmenni készültem, amikor meghallottam anya hangját a hátam mögött.
- Na, milyen volt? – kíváncsiskodott.
- Jó nagyon – hazudtam könnyedén, bár nem voltam valami meggyőző – láttam a sulit.
- Értem! Éhes vagy?
- Nem köszi! Fáradt vagyok, inkább alszok egyet.
- Hát jó! Jó éjt! – láttam anyán, hogy nem hitt nekem.
- Neked is – ásítottam, csak, hogy hatásosabb legyek.
Felértem a szobámba és épp be akartam zárni az ajtót, amikor meghallottam apa hangját.
- Minden rendben vele? – kérdezte anyától.
- Igen. Csak annyira zavart volt az arca. – anya rátapintott a lényegre.
- Biztos csak fáradt. Húzós volt ez a hét, mindenkinek. Gyere mennyünk aludni.
- Rendben – indultak fel a lépcsőn. Gyorsan bezártam az ajtót és fürdővizet engedtem. Belemásztam a jó meleg vízbe, ami tele volt habbal. Ekkor éreztem, hogy valami nagyon csíp. Ránéztem és megláttam a sebem, ami nem volt épp a legszebb, Nem volt mély, csak a felső rétegek jöttek fel. Nem foglalkozva ezzel, beleraktam a vízbe. Legalább egy órát áztattam magam, közben végig gondolva a délután történteket. Sehogy se bírtam felfogni mi történt az erdőbe. Észre se vettem mennyire kihűlt a víz. Gyorsan kipattantam és megtörölköztem. Magamra kaptam a pizsamámat és bebújtam a takaró alá. Az erkély ablakán igaz be volt húzva a függönyöm, amit nem rég vettünk, de a másikon nem. Tökéletes rálátásom volt a Holdra. Nagyon szép. Nagyon kimerült voltam, így könnyen elaludtam.

3. fejezet: Takaríts és Rendezkedj

Anyával belevetettük magunkat a munkába. Fogalmunk nem volt, hogy hol kezdhetnénk. Nem lesz egyszerű, de ezt már előre tudtuk. Mikor megláttuk az étkező asztalt, gyorsan megfogtuk és a helyére raktuk. Egy rongyot kerestünk és letakarítottuk. A székekről is levettük a fóliát, és alaposan áttöröltük. Épp a kedvenc számunk, jött. Lady Gaga – Alejandro. Anyával énekelni kezdtük.
- She’s got both hands in her pockets. And she wont look at you, won’t look at you… – énekeltük a szöveget. Bár az énekléstől elég messze állt. A következő résznél visszakapcsolódtam – You know that i love you boy. Hot like Mexico rejoice… - itt nem bírtam tovább. Kitört belőlem a nevetés. Amikor a zene, egy olyan részhez ért, amit már én is jobban tudtam, énekelni kezdtem. Pontosabban a refrénhez – Don’t call my name. Don’t call my name, Alejandro. I’m not your babe. I’m not your babe, Fernando. Don’t wanna kiss, don’t wanna touch. Just smoke my cigarette and hush. Don’t call my name. Don’t call my name, Roberto. Alejandro, Alejandro. – énekeltünk tovább – Ale – ale – jandro. Ale – ale – jandro. – az egész dalt tudtuk kívülről. Ez volt most a kedvencünk. Imádom Lady Gaga-t. Egy olyan száma nem volt még, ami ne tetszett volna. Na és jött a következő kedvenc. Lady Gaga – Love Game. Majd tovább a kedvencek.
Az asztalt megcsináltuk a székekkel együtt. Majd áttértünk a nappalira. A kanapét a fal felé fordítottuk és vele szembe felraktuk a plazma tv-t. A tv mellé a képeket. A kanapé mind két oldalára egy-egy fotelt. Középre a szőnyeget és arra rá az üveglapos dohányzó asztalt. Felsepregettünk és felmostunk. A virágokat elhelyeztük a párkányon. Annyi virágunk volt, hogy egy virágbolt megirigyelhette volna. 10-re készen is voltunk. Rendesen pörögtünk, meg állás nélkül csak pakoltunk. A konyha következett. Kiszedtük a poharakat a csomagolásból és beraktuk a polcba. A tányérokról levettük a fóliát és azt is beraktuk. Az evőeszközöket kivettük a dobozból és beraktuk a fiókba. Felkerült a falra a fűszertartó. Só, bors, paprika. A többit a tűzhely melletti polcban helyeztük el. Cukor, vegeta, fahéj és sorba minden mást. A fakanáltartót a pultra. A tálcát és a szokványos poharakat is. Apa meghozta, amit anya összeírt. Gyorsan beraktunk mindent a hűtőbe és a fagyasztóba. Alig 10 perc alatt meg is telt. A konyhával délre készen is lettünk, majd anyával összeütöttünk valami ebédet, csak mert még egy falatot sem ettünk ma. A leggyorsabb, ami laktató az a spagetti. Az edénybe vizet és sót, majd amikor az felfőtt belerakjuk a tésztát. Közben a szószhoz kell, darált hús, spagetti por, ketchup és majonéz. Egy kicsi víz, hogy folyékony legyen és kész is. Ezt felrakjuk főni. A bárpultnál ettünk. Amíg mi anyával az ebédet csináltuk, apa a falra felfúrta a hiányzó dolgokat.
- Ebéd! – kiáltottam, hogy mindenki meghallja. Amy odajött, de nem tudott fel ülni a bárszékekre, így odamentem és felraktam. Míg kiszedtem anyának, apának és magamnak a spagettit, anya az Amy-ét fújta, hogy hűljön egy kicsit. Amikor úgy gondolta elég lesz, odatolta az orr elé a tányért. Én is odaraktam anya elé.
- Köszönöm!
- Szívesen! – és mind annyian falatozni kezdtük anya isteni főztjét.
Befejeztük az evés és beraktuk a mosogatóba a tányérokat.
- Indulhatunk? - kérdezte apa.
- Előbb talán felvenném a nadrágom! – nem tudtam még átöltözni. Így abban a ruhában mentem, amiben idefele is utaztam. Nem akartam ezt felvenni, legszívesebben lezuhanyoztam volna, de még nem tudtam. Felvettem egy pulcsit, amit még az induláskor raktam a kocsiba, ha esetleg itt hideg lenne. És jól is jött, csak mert elég csípős volt kint a levegő. Felvettem a táskám és apa kocsijához mentünk. Amikor együtt utazott a család, ez volt a családi kocsi. Anyuék előre, én pedig Amy-vel hátra ültem be.
Elindultunk. Most, hogy nem én vezettem, sokkal inkább tudtam a tájra figyelni. Annyira más, annyira új! Egyszer arra lettem figyelmes, hogy megálltunk, ez ébresztett fel a bámészkodásból. Egy hatalmas áruház előtt álltunk. Na, jó nem is volt olyan hatalmas. Los Angelesben a többi áruház mellett fel se tűnt volna senkinek, de itt kitűnt a tájból. Anyáék bevásárlókocsit ragadtak és bementünk. Szőnyegek, falfestékek, gyertyák, mécsesek, párnák, díszpárnák és még ezernyi apróság volt odabent, ami szebbé tudta tenni a lakást. Elindultunk a sorok között. Először a nappaliba kerestünk képkeretet. Meg is volt. Kicsi, közepes nagy. Minden féle méretben. Anyáék kiválasztották, hogy milyenek kellenek és tovább mentünk. Gyertyák! Hát én itt leparkolok! Nagyon szerettem a gyertyákat. Imádom őket, annyira szép a fényük. Anya is vett gyertyát. A nappaliba, hosszú bordó színűt. Két darabot az étkezőasztalra. A kandalló feletti kis párkányra egy ezer darabos mécsest. Én halványsárga színűeket vettem. Tudtommal az jól passzol a világos lilához. A fürdőbe türkiz kéket. Illatos gyertyákat majd a polcomra vettem, amit itt fogunk kinézni nekem. A gyertyákhoz gyertyatartót kerestünk. Kétpercnyi nézelődés után meg is lett. Anya a nappaliba a kandallóra, kicsi korongszerű alátéteket tett be a kocsiba. Az étkezőasztalra, hosszú ezüstszínű tartót. Mint a filmekben, a gazdag házakban, amikor a férj az asztal egyik végén ül, a feleség meg az asztal másik végén és köztük vannak ilyen gyertyák. Én ugyan olyan alátétet vettem a fürdőbe, mint ami a kandallón is lesz, csak nekem fehérbe. A többi gyertyám, direkt nem folyós. Így ezt a rész hamar letudtuk. A díszpárnák felé vettük az irányt. Kicsi lapos párnák kellenek a nappaliba, hogy le lehessen ülni a párkányra. Meg is találtuk. Lapos, kerek egyszínű, bordók. Vettünk vagy legalább húsz darabot. Utána nekem kerestünk a fenti ablakhoz párnát, hogy puha dolgon üljek. Meg is lett. Halvány narancssárga színe volt. Ahhoz kerestünk még díszpárnát. Fehéret, halványkéket, narancssárgát, zöldet. Különböző méretekben. Az ágyamra is akartam, de mivel sose szoktam beágyazni, így nem lenne rá szükségem. A nappaliba is megtaláltuk a fekete bőrkanapéhoz a tört fehér párnákat. Majd áttértünk az ágytakarókhoz. Nekem kéket vettünk anyáéknak meg barnát. A polcokhoz mentünk. Nekem kellett egy éjjeli polc a falra. Keresgetés közben megakard a szeme egy rendkívüli darabon. A széle le volt görbítve, pont, mint egy szív fele. Odamentem és megemeltem. Nem volt nehéz. Közelebbről is szemügyre vettem és ekkor láttam csak benne a szívecskét. A fába ki volt hagyva mind a két oldalán egy fél szív másik része, így megalkotva egy szívet. Ha felülről nézzük, akkor a két végén látjuk a szívet, de ha alulról megnézzük, rendesen látjuk a két szívet. Azonnal megtetszett és nem is keresgéltem tovább. Megfogtam és beraktam a kocsiba. Már csak a lámpák maradtam hátra. Anya azt akarta, hogy az íróasztalomon legyen lámpa, amit majd tanuláskor használok, de mondtam, hogy én nem szoktam asztalnál tanulni. Én mindig az ágyamon tanulok. Ülve vagy fekve. Hassal vagy háttal, törökülésbe vagy kinyújtott lábbal. Mikor, hogy tartja a kedvem. Én az íróasztalt csak a könyveim tárolására használom, meg hogy minden lomot rárakjak. Egy egyszerű fekete lámpát vettünk, bár értelmét nem láttam. Szerettem volna egy olyan lámpát, ami az éjjeli polcomon lehet és bevilágítja az egész szobát. Nézelődtem, hátha találok valamit. Amikor a szemem megállt egy lámpán. Pont nekem való. Tökéletes lesz a kis zugomhoz. Egy kókusz héj kinézetű lámpa, ami egyszerű falapocskákból volt összerakva, mint egy kis kosár. Abba az égő, de az nem látszik ki, így olyan mintha az a kókusz kinézetű kosár világított volna. Két darab volt már csak belőle, gyorsan felkaptam és beraktam. A függönyök maradtak, már csak hátra. A nappaliba hosszú, földig érő függönyt kerestünk. Meg is volt. Egyszerű, semmi csicsa, csak egy selyem, fehér függöny. Pontosabban nem egy, hanem hat. Ugyanis annyi üveg volt. Nekem kerestünk az erkélyhez. Fakó citromsárga színűt, aminek az anyaga félselyem volt. Akkor szerettem bele ebbe a nagy függönyökbe, amikor, de ne nevesetek ki, a Narnia Krónikáiba a kislány, Lucy az üres szobában megtalálja a szekrényt, és arról lehúzza a függönyt. Amy-nek pedig egyszínű halvány rózsaszínt muszlin anyagút vettünk.
- Minden megvan? – gondolkozott anya.
- Igen, azt hiszem, mindent megvettünk, amit megbeszéltünk.
- Hát akkor mennyünk fizetni. – tolta anya a kocsit.
Odaértünk a pénztárhoz és a pénztárosnő szeme elkerekedett. Jót nevettem rajta. Egyesével mindent áthúzott a vörös fényen, mi pedig visszapakoltunk a kocsiba. Apa kifizette és kiléptünk az áruházból. Kivettem a telefonom a táskámból, csak, hogy megnézzem hívott-e valaki. Oldalt megnyomtam a felold gombot és nagy szerencsémre nem hívott senki. Csak mert akkor biztos, az lett volna, hogy miért nem vetted fel? Talán nem akarsz velem beszélni? ... A szokásos. Nagy meglepetésemre már 3 óra volt. Akkor nem több mint 2 és fél órát töltöttünk itt? Nem tűnt annyinak. Bárhogy is volt, irány haza pakolni. Anyáék mindent beraktak a csomagtartóba. Becsúsztattam a lapos telefonom a zsebembe és beszálltam. Hazaérve azonnal kipakoltunk a kocsiból. A nappalit anya rám bízta, hogy rendezkedjek, ahogy akarok, neki úgyis tetszeni fog. Na, nekem se kellett több. Azonnal elindult az agyam, hogy-hogy lehetne rendezni a dolgokat. Legalább ötször pakoltam át mindent mire úgy döntöttem, hogy elég jól sikerült. Bementem a lenti fürdőbe, hogy megmossam a kezem. A fürdőből csak úgy áradt a tisztítószer szaga. Ezek szerinte anya itt járt és mindent lefertőtlenített, alaposan. Akkor most már biztos a vendégszobát csinálja. Bementem és elcsodálkoztam. Mennyi ideig rendezkedtem kint, hogy anya ennek is már a végére ért? Az utolsó simításokat csinálta. Ránéztem a telefonomra 16:06. Szóval akkor háromnegyed órát? Ez szörnyű.
- Befejezted a nappalit? – nevetett anya. Bizonyára belenézett, amikor pakoltam és észrevette, hogy mindent másik helyre raktam.
- Igen! Amúgy meg tudod, milyen maximalista vagyok az ilyen dolgokban.
- Tudom – nyomott egy puszit a homlokomra és kiment az ajtón.
- Na, hogy tetszik? – mentem ki utána.
- Nagyon szép lett – ámuldozott anya. – nagyon ügyes vagy.
- Nekem is tetszik – büszkélkedtem.
- Akkor miért vagy még itt? – nem értettem mit akart ezzel mondani. Zavartan ránéztem. – Miért nem pakolod a saját szobád?
- Ja! – és már fel is rohantam a szobámba, kezemben a laptoppal.
Bekapcsoltam és zenét kezdtem hallgatni rajta. Most szabadjára engedtem a fantáziám. És nem foglalkoztam semmivel csak rendezkedtem. Ahogy bejöttem az ajtón, rögtön szembe az ágyam – húztam oda. Így most az oldala volt felém. – Mellé a két éjjeliszekrény – odaraktam. Nem volt nagy. Csak egy fiók volt meg egy kisajtó. Vele szembe az íróasztal, szék és a lámpa – ráztam a fejem – a fölösleges lámpa – raktam az asztalra és ledobtam a vezetéket. – A fotel a sarokba – Nagy nehezen odatoltam. Ez csak arra volt jó, hogy a tiszta ruhám oda ledobjam, vagy épp a váltóruhámat. A szőnyegemet leraktam az ágyam végébe. Inkább a parkettát szerettem, így nem volt nagy. Az ablakhoz raktam a párnákat. Nagyon jól megcsináltam. Most ezt nem azért, hogy fényezzem magam, de nekem nagyon tetszett. Ledőltem az ágyra, csak, hogy megpihenjek, hiszen még csak hat óra lesz három perc múlva. Egy nagyot ásítottam és tudtam, hogy innen nem fog menni a pakolás. Nem is erősködtem a fennmaradásért. Őrültem, hogy kényelmes, puha dolgon fekszek és nekem se kellett más. A teljes köd pillanatok alatt zuhant rám.
Reggel nem keltem valami boldogan. Legalábbis nem voltam olyan fitt, mint tegnap reggel. A tudat, hogy még pakolnom kell, nem volt annyira jó. Nem azért mert tényleg szerettem ezt csinálni, de azért jó lett volna már túl lenni rajta. Felkeltem és az egyik dobozban elestem, így beleültem a másikba, ami beszakadt.
- Hát ez csodás – zsörtölődtem korán reggel.
Lövésem nem volt az időről. Még nem tudtam magam beállítani az itteni órára. Nem mintha, eltért volna a Los Angeles-itől, csak mégis. Azért, mert ha borult eget látok, abból még nem jövök rá, hogy most nappal van, vagy éjszaka. Vergődtem egy kicsit mire ki tudtam szállni a dobozból, de szerencsém volt, mert pont a ruhás doboz volt. Így nem tört össze semmim és legalább át tudok öltözni. Kivettem, ami épp a kezembe akadt. Egy melegítő, egy póló és egy pulcsi. Tudtam, hogy a fehérneműim hol vannak. Azt egy külön táskában hoztam. Gyorsan kivettem egy bugyit, egy melltartót és egy zoknit. Gyorsan magamra kaptam és lementem. A hajkefémet még nem találtam meg, így borzosan mentem le.
- Hello SZÖRNY ELLA – nyújt anya a hajamhoz, undorodva. Nagyot nevetett saját viccén.
- Ne piszkálj. – nem hittem, hogy ennyire csúnya lennék.
Előre hajoltam és hátracsaptam a hajam. Végigszántottam benne a kezem. Volt benne egy kicsi gubanc. Nem foglalkozva vele összefogtam. A frufrum-felcsatoltam hátra. Anya a kezembe nyomta a forró bögrét! Oh, a megváltás – hálálkodtam. Anya meglátta rajta, hogy átöltöztem.
- Te már ki is pakoltál tegnap? – csodálkozott.
- Dehogy! Alig pakoltam valamit!
- Akkor, hogy találtad meg a ruhád.
- Úgy, hogy beleültem. – apa félrenyelt a nevetéstől.
- Beleültél? – röhögött anya is.
- Felálltam és mentem az ajtóhoz, amikor elestem az egyik dobozba és beleültem. Ennyi a csúcs izgis reggelemről. – anyáék jót nevettek rajtam.
- Komolyan mondom, nem te lennél – már vissza akartam vágni, amikor rájöttem anyának igaza van. Én egy két lábon járó földi szerencsétlenség vagyok. Legalábbis, mindenhol csetlek-botlok, de tesi órán, mindig ötösöm volt. Ez a szabályos hihetetlenség. Defektes vagyok, ennyi.
Megfogtam a kávémat és felcammogtam az emeletre, hogy fojtassam a pakolást. Meg is történt. Ebéd előtt úgy fél órával lettem kész a szobámmal. Az egész délutánt a fürdőnek és a gardróbnak szenteltem. Az ebédet hamar megettük. Nagyon finom volt. Bár amit anya csinál az mindig finom. A fürdő felé vettem az irányt. Magammal vittem azokat a dobozokat, amire az volt írva: Tiffani fürdő.
Kivettem a törölközőket. A nesze szeres dolgokat. A tükröm oldalán egy-egy polc volt. Ide tettem a minden napos dolgokat. Fogkefe, fogkrém, szempillaspirál és a halványszürkés árnyalatú sminkemet. Mellé a szájfényeimet. Nem volt belőle sok, de én szerettem a különböző fajtájukat. Alá a dezodorokat és a parfümöket. A jobb oldali polc csak a sminkekkel és a parfümökkel volt tele. A bal oldali volt a fokrém és az ehhez hasonló dolgok helye. A törölközőknek kerestem egy helyet, amikor észrevettem, hogy apa már felfúrta a falra a helyét. Ráakasztottam a töröközőmet és a következő tárgyért nyúltam. A fürdősóim. Mindegyiket gondosan kiraktam a kád szélére. Egy tusfürdőt a kádhoz és egyet a zuhanyhoz. Ugyan így a samponnal és a bőrradírral. Ahogy ezzel elkészültem, letettem a szőnyeget és kimentem. Megálltam az ajtóba és megfordultam, hogy minden rendben van-e. Körbenéztem és láttam, hogy minden a helyén. A dobozokat összetapostam és ledobtam az ajtóba, hogy majd később készen leszek. Áttértem a gardróbra. Minden ruhámat kiraktam a nem épp hatalmas gardróbba. Bár pont tökéletes volt. Nem volt túl kicsi és túl nagy sem. Majd a fehérneműim kerültek a kezembe. Hát ezt hova? – kérdeztem magamban, csak mert egyetlen egy fiókot nem láttam. – Körbe néztem és a jobb oldalon, úgy derékmagasságba, találtam négy darab fiókot. Az elsőbe a bugyi, a másodikba a melltartó, a harmadikba a zokni és a negyedikbe a harisnya és a fürdőruha. Amit alig fogok kinyitni. A felsőket szembe, a cipőket a baloldalra. A nadrágokat szintén szembe. A sálakat a jobb oldalra. Mindent alaposan elrendeztem és rend volt. Bár tudtam, nem fog sok ideig rend maradni benne. Észre se vettem, hogy már besötétedett. Igaz eddig fel se tűnt, hogy hulla vagyok, az egész napos pakolás miatt, de legalább készen vagyok vele. Ezzel már nem lesz gond – húztam be, a gardrób ajtaját. A lábaimat alig éreztem, szó szerint sajogtak. Az erőm egyre jobban csökkent, így nem foglalkozva a világgal, bedőltem az ágyba.

Felhívás!

Figyelem!
Aki olvassa a másik blogomat is a: Változó életet, annak mondom, hogy most már Balett and Hip-hop a neve! Szóval ezen a linken tudjátok majd megnézni:
http://balettandhip-hop.blogspot.com
Puszi Dalma

2. fejezet: A mesebeli ház

Lementem a lépcsőn. Anya már várakozott rám.
- Azt hittem sose jössz már le.
- Ne haragudj! Csak megnéztem, hogy mindent elraktam-e!
- Oké! De akkor mennyünk, mert Clark Fork messze van. – pörgött anya.
- Oké. – Anya előre ment én pedig elköszöntem a háztól. Azért nehéz volt megválnom tőle. Nagyon sok mindenen keresztülmentem itt. Nem mintha az életem olyan csúcs izgis lett volna, de akkor is. Nagyon reméltem a következő, hely is így a szívemhez fog majd nőni, ha nem jobban. Azzal bezártam az ajtót és odamentem a kocsihoz. Beraktam a táskám az anyós ülésre, de még nem szálltam be, mert most jön az, hogy nagyon vigyázz magadra… a szokásos.
- Minden megvan? – kérdezte aggódva apa!
- Igen, minden! – erősítettem meg.
- Itt a GPS. Mindet beprogramoztam neked, semmit nem kell majd csinálnod!
- Oké! Értettem!
- Vigyázz magadra és ne menny túl gyorsan.
- Nem fogok! Ott leszek anya mögött és te előtted, szóval teljes a biztonság!
- A telefon ott van a kezednél – aggodalmaskodott anya is.
- Igen! Ott van a pohártartóba a kézifék előtt!
- Rendben! Akkor majd ott konzultálunk.
- Oké!
- Vigyázz magadra!
- Meglesz!
- Szeretünk – nyomtak az arcomra egy-egy puszit.
- Én is titeket. – azzal beszálltam a kocsiba. A GPS-t beraktam a helyére és máris mondta az útvonalat. Anya elindult és én is utána mentem. Elhaladtam az: ELADÓ Elkelt tábla mellett. Nagyon jó volt, hogy már ennyi idő alatt találtunk egy embert, aki megveszi. Fura volt, hogy más fog ebben a házban lakni és nem mi. Tovább tettem magam ezen és bár szomorúan, de követtem a GPS-t.
50 méter múlva forduljon jobbra – mondta a női hang.
...
7 és fél óra töménytelen vezetés után, értünk be arra a részre, ahol a pálmafákat erdők, a napot felhők váltották fel. Alig hittem a szememnek. A legeslegszebb hely, amit valaha láttam. Ámultam és bámultam. Az út mentén, erdők sokasága áll. Néhány ház a város szélén elvetve volt. Nem túl nagyok, éppen elég. Otthonos és elegáns. Nagyon szépek. Beérve a városba, lelassítottam és elidőztem néhány másodpercet, hogy megnézzem a tájat. Most már házak álltak az út mentén és mögöttük az erdők. Eddig nem is hiányoltam a természetet. Megvoltam az óceán látványával. De most, hogy itt vagyok, annyira feleslegesnek éreztem a régi helyem. Mintha egy másik világba csöppentem volna. Tudom, hogy csak egy kis ideig lesz ez is egy más világ. Egy idő után úgyis uncsi lesz. Legalábbis így szokott lenni. Azért nagyon remélem, hogy nem így lesz. Nem hittem a szememnek. Annyira gyönyörű. Most biztos azt kérdezitek, hogy-hogy lehet szép egy pár korhadt fa?
Én könnyen megmondom erre a választ. Én nagyon természetkedvelő vagyok. Imádom az erdőt, a fákat, a csöndet. Nem lehet szavakba foglalni mennyire szép ez a hely.
Nem annyira sok autókázás után anya leparkolt egy ház előtt és leállította a kocsit. Követtem a példáját. Kivettem a gyújtás kapcsolóból a kulcsot és kiszálltam. Apa ebben a pillanatban parkolt le mögöttem. Kinyújtottam elült testrészeimet. Nagyot ásítottam. Nem is foglalkoztam a tájjal. Eszembe se jutott, hogy meg kéne fordulnom, hogy megnézzem, milyen házba költözünk. Lezártam a kocsit és anya kocsijához mentem. Fél szemmel a házra pillantottam. Amy és anya is kiszállt a kocsiból. Anya arca a ledöbbenéstől megváltozott. Na, most már sokkal, inkább nem mert a házra nézni. Ennyire csúnya vagy ennyire szép? Bárhogy is legyen, túlélem. Óvatosan fordultam a ház felé. Oh, te jó ég! Mintha ordítottam volna magamban. Alig kaptam levegőt. A tökéletes és mesebeli ház itt áll előttem. Pont, amiről álmodtam. Az erdős tájnál egy mesebeli ház. Zöld kerítése van, ami olyan 2 és fél méteres lehetett. Anya kinyitotta a kaput és beléptünk a kertbe. Hosszú lépcső volt, amin fel kell menni a szintén ugyan olyan zöld színű ajtóhoz. A lépcső mellett sziklakert áll. A lépcső kovácsoltvas korlátja be van futtatva borostyánnal. A ház emeletes. Az is be van futtatva borostyánnal. Zöld zsalugáter az utcára néző ablakokon. A szobáknak kicsi erkélye van.
A nagykaputól egészen hosszú zöld füves terület vezetett hátra a kertig. Ezen a területen kezdtünk sétálni, hogy megnézzük mekkora az udvar, meg persze, hogy a ház milyen kívülről. A ház háta mögé értünk, amikor mindenki megállt és elcsodálkozott. Hatalmas erkély állt. Egy nagy üvegajtóval. A terasz tört fehér márványlappal volt letéve. Fekete kovácsoltvassal a terasz szélén, mint egy kis kert. Három lépcsőfeljáró volt. Középen egy és a két szélén egy-egy. Azokon kis kapu szerűség. Nem lehetett több egy méternél. Arra jó lesz, hogy ha anya kimegy a kertbe, akkor ide betudja „zárni” Amy-t. Csak mert a kertünk végében egy kicsi erdő állt, ami össze volt kötve a nagy erdővel. Csak annak egy része leválasztva. Egy nem túlzottan nagykert állt hátul, zöld pázsittal. Egy hosszú garázs, három garázs ajtóval rajta.
- Ez nagyon durva – csak ennyit tudtam kinyögni. Hiszen itt vagyok. Itt álok annak a háznak a kertjében, ami nemsokára az otthonom lesz. Egy mesebeli ház. Annyira szép. Nem is tudom, minek féltem az elején. Ismerem a szüleim. Tudom, hogy csak szép házakat vesznek.
- Tiffani fordulj meg! – szólt anya és tudtam, hogy valami szépet szeretne mutatni, mert kicsengett a hangjából.
Hát megfordultam. Nem akartam megváratni a szépséget.
- Az a te szobád! – mutatott fel.
- Te jó ég! – ez a három szó jutott eszembe. Az ámulat elborította az agyam. – Ugye ez csak valami vicc? – nem ez nem lehet. Ébredj! – parancsoltam magamnak. – Csak álmodsz! De semmi, ugyan úgy ott állt előttem a ház. – Ez… az… én… szobám… fala? – nyögdécseltem a szavakat. Egy hatalmas erkélyes szoba. Nincs akkora, mint a lenti, de akkor is. Legalább öt méter széles és három méter hosszú. Ez csak a fal negyedét foglalta el. Még egy negyed részét egy kiugró ablak foglalta el. – Na, ne! – anyáék felé fordultam. – Ez biztos az én szobám?
- Igen! A tied! Csak a tied! – anyáék nagyon örültek annak, hogy ennyire teszik.
- Oh my god. – mondtam angolul, az ó Istenemet.
- Na, nem megyünk be? – mosolygott apa.
- De! – anya elindult Amy-vel előre. Én nem tudtam megmozdulni. Apa ott maradt velem a biztonság kedvéért.
- Tetszik?
- Én… én nem jutok szavakhoz. Mindig is ilyet akartam.
- Tudom! Ezért vettük meg ezt. Volt egy másik ház, ami nagyobb volt, de ezt vettük, hogy kedvezzünk neked egy kicsit. Hiszen annyira kiborultál a költözés miatt.
- Ja… igen, de rájöttem tök hülye voltam. Hiszen amúgy is kezdtem megunni az óceánt. – viccelődtem. Megöleltem apát, oldalról.
- Azt meghiszem. – mosolygott. Ő is megölelt. – Nem vagy kíváncsi belülről a házra?
- Dehogynem! Mennyünk. – megfogta a kezem, mintha még mindig kislány lennék. Nagyon kevés időt töltöttem vele. Hiszen annyit dolgozott. Én suliba jártam. Nem igazán voltunk együtt. Legalábbis így kettesben nagyon keveset. Nagyon sokat utazott. Külföldre vagy belföldre. Igaz csak 2-3 napot, de akkor is. A leghosszabb útja 8 nap volt, amikor Európába kellett utaznia. Párizsba volt valami konferencián. Annyira hiányzott. – Tudod, örülök, hogy ide költöztünk.
- Én is – mosolygott. Láttam rajta, hogy tényleg igazán boldog. A családunk kezdett szétesni. Anyáék veszekedése nem igazán tartotta össze. Nem mondom, hogy igazán sokat veszekedtek volna. Havonta 2-szer maximum. Mindig megbeszélték. Nem volt az, hogy anya vagy apa elment volna otthonról, de akkor is senkinek nem kedvezett a veszekedés, nekem sem.
Felmentünk a kis fedett teraszra, ami az ajtó előtt állt. Annak is volt az oldalán egy kicsi lépcső, csak, hogy ne keljen körbe menni, mindig. Sokszor belegondoltam milyen lehet egy ilyen házba beköltözni, de soha nem gondoltam, hogy ennyire jó érzés. Kinyitottuk az ajtót. Magamban kimondtam, hogy: Szezám tárulj. Nem hittem a szememnek. A nappali több szintes volt. Egyenesen a baloldalra néztem ahol a kandalló állt, beépítve. A nappali egy szinttel lentebb volt. Körbe mintha egy kis peron lenne. Amire virágot lehet tenni vagy ráülni. Az egész barna, tölgyfa színű lehetett. Nem vagyok asztalos így nem igazán ismerem ki magam a fák terén. A lényeg, hogy a parketta vöröses barna színű volt. Előre néztem. Velem szemben, pont a lépcsőfeljáró volt. A lépcső mellett, a földszinten a konyha. Két lépcsőfokkal fentebb, mint a nappali. Egy bárpult választotta el a nappalitól. Cseresznyefa színe volt. Ahogy a többi konyhai bútornak is. A konyhai gépek be voltak már építve. Szürke hűtő, szürke mosogató. Szürke mosogatógép és a bárpult feletti lámpa is szürke volt. A bárpultnál lévő négy darab szék lába szürke vasból készült. A párnáknak pedig barna párnahuzatuk volt és így volt hozzárögzítve. A bárpulttól a kandalló irányába lesz szerintem az étkező asztal és a székek. Akkor jobb oldalt a fal felé fordulva a TV. – rendeztem el mindent a fejemben. - A konyha mellett egy kicsi folyosót pillantottam meg. Most, hogy az ajtóból mindent rendesen megnéztem talán ideje átlépni a küszöböt. Beléptem. Nagyon jó érzés volt. Átvágtam a nappalin. Gyorsan szerettem volna menni. Amikor azt hittem elesek egy lépcsőfokban, kiderült, hogy csak mindössze két métert mentem. Hát nem haladtam valami sokat – nevettem saját magamon. – Tovább mentem és bámultam. A kandalló és a konyha közti párkány résznél, végig nagy üvegek álltak. Felléptem a konyha szintjére. Ekkor vettem észre, hogy a nappali falainak színe barackvirág színű. Tovább mentem. Benyitottam az ajtón. Hát megvan a leni fürdőszoba. Kuncogtam alig hallhatóan. Egy kád, egy zuhany, egy WC, egy kézmosó és egy tükör. Semmi extra. A többit gondolom, mi fogjuk felszerelni. A kék csempe nagyon a kedvemre játszott. A gyönyörködés után kiléptem a fürdőből és becsuktam magam mögött az ajtót. Kinéztem a folyosó végén található ajtón. Ez az erkély ajtaja. – állapítottam meg - Visszamentem a kis folyosón. Már felfordultam a lépcsőn, hogy megszemléljem a fenti szobákat is, de megakadt valamin a szeme. Pontosabban még egy ajtón. A harmadik lépcsőfokon könnyedén visszafordultam. Kinyitottam az ajtót és egy bútorozatlan szobába érkeztem meg. Nem volt különösebben semmi vele, azon kívül, hogy szép volt. Tetszett a fal színe. Sárgadinnye sárga lehetett. Majd kiléptem. Na, ideje megnézni a saját szobám. Felértem és öt ajtót találtam. A fenti résznél egy kisebb placc volt. Egy kicsi tévéző vagy beszélgetős sarkot lehet kialakítani. Tudtam, melyik az én szobám ajtaja. Azt hagytam utoljára. Tudtam, ha oda bemegyek, nem jövök ki egy ideig. Kinyitottam az első szoba ajtaját, a lépcsőt megkerülve. Hatalmas volt és halványkék színű. Biztos, hogy ez anyuék szobája lesz. Két hosszú ajtót láttam. Ez biztos az erkélyé lesz. Anyáéknál is parketta volt. Két ajtó volt még a hálószobában. Lemerném fogadni, hogy a fürdő és a gardrób. Anya biztos ki fogja csinosítani. Annyi családi fotónk van, hogy szerintem alig fog kilátszani a fal színe. Jót nevettem ezen. Majd kiléptem és bezártam magam mögött az ajtót. Ugyan azon a falon még egyetlen egy ajtó állt. Benyitottam és a fenti fürdő volt az. Hasonló berendezéssel, mint a lenti. A csempe csak egy-két árnyalattal lehetett eltérő. Viszont itt már két csap volt és nem egy. Na, ez biztos, hogy a kedvenc helyem lesz. – nevettem. Nem vagyok egy tükörmániás liba. Nem szoktam órákat tölteni a tükör előtt. Nem mondom, hogy nem szeretek jól kinézni, nem az. Nagyon is szeretek, de nem viszem túlzásokba a dolgot. Kijöttem és a következő falon lévő ajtót kinyitottam. Ez egy gardrób lehetett. Vagy inkább csak egy lomos szoba. Nem volt nagy. Maximum két méterszer 2 méteres. Elég volt a porból! Bezártam az ajtót és megkerültem a lépcsőt. Benyitottam a következő szobába. Amy szobája volt. Onnan tudtam, hogy halvány rózsaszín színű volt a fala. Nem volt erkélye. Az ablakai se az utcára néztek, hanem a szomszéd felé. Nem töltöttem itt sok időt. A saját szobám sokkal inkább érdekelt. Kimentem, az ajtót bezártam és Amy szobájának ajtajával szembe volt az enyém ajtaja. A szemközti falon. Végig kellett mennem a lépcső előtt. Amikor odaértem, rátettem a kilincsre a kezem és egy nagy levegőt vettem. Kinyitottam és a levegő a torkomon akadt. Egy párszor mintha fulladoztam is volna, mire a testem felengedett. Rendes légzésem kezdett a helyére állni. Közel voltam ahhoz, hogy sikítsak az örömtől. Nem voltam épp egy sikítozó típus, de most nagyon jól esett volna. A szobámnak halványlila színe volt. Velem szemben egy kiugró üveg volt. Pont, mint a filmekben. Amikor a főszereplő lány leül és kinéz az ablakon és gondolkozik. Nagyon sok ideje álmodtam egy ilyenről. Nem bírtam levenni a szemem róla. Legalább öt percig néztem, amikor a szememet egy kicsit jobbra vittem. A következő áramütés a hatalmas erkély. Odarohantam és egy szempillantás alatt már kint is voltam a korlátnál. Ez a ház… nem találok szavakat. Azt hiszem a fantasztikus szó se jó rá egészen. De más szó nem jutott az eszembe. Kint támaszkodtam és néztem a tájat, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Megfordultam és anya állt az ajtóban.
- Bejöhetek?
- Persze, gyere csak. – oda jött mellém. Ki az erkélyre.
- Még mindig ki vagy akadva a költözés miatt? – nem nézett rám.
- Én? Dehogy! Még Los Angeles-be elmondtam, hogy én is várom!
- Akkor biztos nem vagy?
- Anya! – azt akartam, hogy biztos legyen abban, hogy én boldog vagyok itt. – Én nagyon boldog vagyok itt. Nagyon jó ez a hely. Csodálatos, meseszép és ez a ház! Fantasztikus.
- Tényleg?
- Tényleg! – Megöleltem és ő is visszaölelt. – Szeretlek anya! Te vagy a legjobb anyuka a világon!
- Én is szeretlek, kicsim!
- Anya lehet egy kérdésem?
- Persze!
- Hol fogunk aludni? – annyira elfáradtam az egész napos vezetésben. 8 óra van, de engem már lassan az álom nyom el. Igaz, hogy a költöztetők is megjöttek és mindent kipakoltak, de minden dobozba van vagy pedig letakarva. Se energiám, se kedvem most ahhoz, hogy pakoljak. Igaz a bútorokat felhordták, csak, hogy ne nekünk kelljen.
- Van pár szivacs. Gondoltam egy éjszakát kibírunk a nappaliban nem?
- De! Tökéletes. Amúgy is rég kempingeztünk már – mosolyogtam.
- Na, ez vártam a legidősebb lányomtól. – mosolygott anya is. Bementünk és bezártuk az erkély ajtaját, majd a szobámét is. Lementünk ahol apu már az összes matracot előállítottam. Amy már vagy egy fél órája benyomta a szunyát. Amy aludt középen meg én. Apa Amy másik oldalán. Anya pedig az enyémen. A farmert levettem magamról. A felsőm elég kényelmes volt. A melltartót is levettem. A felső és bugyi párosítás elég kedvező volt a számomra.
Ha az ember korán lefekszik, biztos, hogy korán fent is lesz. Fél hét volt, amikor a családom kelő félben volt. Amy már toppon volt, de anya és apa épp a reggeli jó reggelt drágám szindrómát játszották, amikor a szemem önkéntelenül is felpattant. Nem igazán tudtam eldönteni, milyen napszak is van pontosan, csak mert nem vakított el a nap. De amikor észrevettem a dobozokat, azt, hogy szivacson fekszek, rájöttem, hogy az új házban vagyunk. Ez boldogsággal töltött el. Felültem és a fejemhez kaptam. A fájdalom villámként hasított bele. Majd felálltam és valami innivaló után kezdtem keresni. Meg-megszédültem, így mindig megfogtam valamit. A falat, a bárszéket, a konyhapultot vagy esetleg egy dobozt. Szerencsére a víz be volt kötve, így a mosogatóból ittam. Kávéra egy jó ideig nem is számítottam, csak mert, hogy semmi nincs berendezve. Pedig én kávé nélkül nem tudom elindítani a napot. Bár most sokkal kipihenten aludtam, mint bármikor máskor az elmúlt két évben. Na, jó ez nem teljesen igaz. Bár igaz, hogy Los Angeles-be nem volt valami pihentető. A sok nap, az agyamra ment kora reggel. Legalább hárompohárnyi vizet ihattam ki a csapból. Rájöttem, hogy én tegnap nem is néztem meg rendesen a szobám. Csak a szemközti falat, de a többit nem. Na, nekem se kellett több. Felpattantam és felrohantam az emeletre. Berontottam a szobámba, mintha rabló lennék. Megint megállt a tekintetem a szemközti falon, de gyorsan elkaptam. Azon a falon, amin az ajtóm is volt, volt még két ajtó. Legalábbis egy ajtó és egy elhúzható. Két oldalra kihúzható. Olyan, mint a harmonika ajtó csak ez nem záródik össze, mert fából van. Kinyitottam az első ajtót. Egy fürdőszoba. Saját fürdőm van? - Döbbentem le. Világoskék csempe a falon és ugyan olyan a padlón is. A csempe csak a fal feléig tartott, utána rendes szobafesték volt. Hasonló világoskék színű. A kád széle pont tökéletes volt a sok fürdősómnak, ugyanis rengeteg volt belőle. A zuhany is jó nagy volt. Nagyon tetszett. Kíváncsi voltam a gardróbra, így átszaladtam. Kihúztam az ajtót és egy kicsike szobába léptem be, ami be volt polcozva. A gardrób - állapítottam meg. Nagyon tetszett. Nem volt nagy éppen elég. A bámészkodásom hamar véget ért, így lementem a nappaliba csak, hogy anyáék nehogy azt higgyék, hogy ki akarom magam húzni a munka alól.
- Jó reggelt – köszöntem. Igaz a testem a koffeint még nem kérte, csak mert nem szokásom ilyenkor fent lenni, így még az aludt, de azért jól esett volna egy bögre.
- Azt hittem ki akarod húzni magad a munka alól – mosolygott anya.
- Úgy ismersz? – háborodtam fel.
- Nem!
- Akkor jó! Amúgy tegnap nem néztem meg alaposan a szobám, így felmentem és megnéztem.
- Értem!
- Na és mi a napi menetrend? – kíváncsiskodtam.
- Hát apád elmegy bevásárolni, mert semmi nincs itthon, amit össze lehetne ütni. Gondoltam, mi elkezdünk pakolni meg rendezkedni…
- Meg persze takarítani!
- Igen – mosolygott anya, azon, hogy befejeztem a mondatát – azt is!
- És mivel kezdünk?
- Nappali aztán az étkező. Ma elugornánk megvenni a kiegészítőket, jössz te is?
- Ki nem hagynám! Ahol csak lehet rendezni, megyek! – lelkesedtem. Imádtam a színeket. Rendezni, tenni-venni.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog. – örült anya a lelkesedésemnek. – Utána a lenti fürdő és vendégszoba – folytatta anya a napi menetrendet. – majd mindenki áttér a saját szobájához.
- Amy szobája?
- Azt majd megcsináljuk. Azt könnyű berendezni! Nincs sok cucca a kisasszonynak – mosolygott anya.
- Oké! De kétlem, hogy minden sikerülne egy nap alatt.
- Jaj! Dehogy! Abba beleszakadnánk. Nem, én két vagy maximum három napra terveztem.
- Jó, hát úgy már menni fog!
- Akkor essünk neki! – felálltunk és azonnal pakolni kezdtük, azokat a dobozokat, amire az volt írva, hogy: Nappali
Anyával nem öltöztünk fel. A szégyenlősségen már túl voltunk, meg most apa előtt minek szégyenlősködjek, hiszen sokszor látott már így. Anya összeírta a bevásárló listát és apu kezébe nyomta. Elköszönt tőle. A laptopomat kivettem a kocsiból, mert azt nem engedtem meg, hogy dobozba vigyék, csak mert ha valami baja lesz, biztos kinyírok valakit. Így inkább én vittem a kocsiba. Bedugtam a konnektorba és elindítottam a zenelejátszót. Semmit nem tudok csinálni, ha nem hallgatok zenét. Na, ez nem igaz, Tudom csinálni csak nagyon szenvedve, így sokkal inkább kapcsolok zenét, azzal gyorsabban elmegy az idő.